Genius

Chapter 42

- Nagyon megütöttem őt Lestrade. - A férfi a kezeit bámulta, mintha vér tapadt volna hozzá, pedig Sherlock orrtörését nem önkezűleg végezte. A felügyelő fejét támasztva ült előtte a Baker Streeten, Mycroft pedig a felügyelő mögött állt az ügynökeit figyelve.

Már egy órája pakoltak Sherlock lakásában minden szert megkeresve, amit ő használt, és eltakarítva a mocskot, ami utána maradt. Mycroft rá sem bírt nézni Johnra. Hallotta mi történt, és bár nem vallotta volna be, testvére rossz állapota elkeserítette, Watson tettei dühbe gurította.

Nem csak a fizikai, de mentális sérülései is az ő hibája voltak. És ezt, mikor John megérkezett a Baker Streetre az orrára is kötötte egy balegyenes kíséretében. A férfi arcán még mindig látszott a vörös folt Mycroft ökle után.

Lestrade sóhajtott. Tényleg nem volt mentség arra, amit John csinált. Nem így ismerte őt, és minden erejével azon volt, hogy ne ez alapján ítélje meg.

- Culverton nem fogja beperelni. - mondta végül.

- Pedig megérdemelné. - jegyezte meg Mycroft rosszmájúan, mire Lestrade hátrafordult és megütötte a vállát.

- Ez nem megoldás! - mondta. A férfi megforgatta szemét és elfordította a fejét. - John nyugodtan mondjon el mindent, ami bántja!

- Mit mondhatnék? - John megcsóválta a fejét. Már minden elmondott. Elég volt a beszédből. Mindent elrontott vele.

~~~

A nő mellkasát figyelte, ahogy fel-le mozog és a négy fal visszaveri minden lélegzetvételét. A csönd felemésztette mindazok után, ami történt. Hátravetette a fejét és sóhajtott, éppen mikor az ajtó kilincse lenyomódott, és John Watson belépett az ajtón. Egy fekete doboz volt a kezében, Sherlocknak túl ismerős, hogy meg tudja állítani könnyeit.

Mielőtt a férfi megláthatta volna elfordította a fejét. John letette a kórházi ágy mellé az ajándékdobozt, és leült Sherlock ágya szélére.

- Miért hoznál nekem ajándékot? - kérdezte a nő reszketeg hangon. John halványan elmosolyodott.

- Az egy búcsúajándék. - mondta. Felemelte a fejét és végre a detektív kétségbeesett szemeibe nézett. Kék szemei elsötétedtek, ahogy értelmezte mit akar ezzel a férfi. - Jövő héten visszaköltözöm Bristolba, kinéztem egy egész jó lakást, amit ki tudok fizetni.

- Végleg elmész? - A Sherlock szemeiből kihulló könnycseppeket John most nem tudta figyelmen kívül hagyni. Hiába... a szívét könnyei nem törték össze, inkább idegesebbé vált tőle.

- Nincs miért itt maradnom.

- Vannak barátaid John, ezt nem beszélheted be magadnak! - mondta a nő, felkapva fejét. A férfi  hitetlenül nevetve elfordult és hirtelen nagyon érdekesnek találta az ajtót. - Ismerlek, tudom, hogy nem ezért mész el. A szemembe mondhatsz bármit. Most már úgy is mindegy, nem igaz?

Szavai keményen ütötték a férfi szívét, mellkasában szertefutott egy jeges érzés, és többé nem tudta visszafogni a hangját.

- Tényleg akarod hallani, miért megyek el? - kérdezte, miközben közelebb hajolt a nőhöz, teljesen megijesztve ezzel. - Azért megyek el, mert már nem szeretlek! És nem tudok a szemedbe nézni anélkül, hogy eszembe jutna mindaz... hogy eszembe jutna mindaz, ami történt. - Megingatta a fejét és felállt. Megint hülyeségeket beszél. Ezt magának akarja bemesélni. Semmi mást nem akar, csak utálni Sherlockot, de egyszerűen nem képes rá.

A szeme sarkából látta, ahogy a nő teljesen eltántorodik, és minden érzés kifut belőle.

- Nem akarlak többet itt látni! Kérlek, távozz. - mondta nyugodtan. Mielőtt John bármit is mondhatott volna, bármit is válaszolt volna, Sherlock az oldalára fordult és lehunyta a szemét, teljesen kizárva a férfit.