Genius

Chapter 22

Nem csak ő változott meg. Rossz volt nézni az új ráncocskákat a szemei mellett, mintha több évet hagyott volna ki, pedig John bőrét csak a gond és a bánat hajtogatta meg. És ez mind miatta.

Este nézte, ahogy lassan elalszik a műsorra amit bekapcsoltak, és olyan békét érzett, mint amit egy ideje már nem tudott. A tükörbe nézett. Tényleg ennyire felismerhetetlen, vagy John ennyire vak? Az utóbbira tippelt.

Sóhajtva megtörölte arcát a víztől és becsukta az ajtót, hogy át tudjon öltözni és vissza tudja erőltetni fejére a parókáját.

Már kosztümnadrágjában feszített a tükör előtt egy szemhéjtussal a kezében, mikor puffanást hallott a nappaliból. Kinyitva az ajtót elnevette magát. John régen is mindig lefordult a kanapéról.

- Jó reggelt, Dr. Watson! Nagyon kemény volt a kanapé? Nem akartam felkelteni, pedig van vendégszobám. - mondta. A férfi megdörzsölte arcát.

- Hány óra van? - kérdezte. Sherlock a fali órára mutatott.

- Hét harminc, ideje mennie. - A nő visszafordult a tükörhöz befejezni tusvonalát, de szemmel tartotta a férfi tükörképét. John felállt és visszatűrte nadrágjába fekete ingjét. Még megdörzsölgette szemét egy párszor.

- Honnan tudja, hogy mennem kell? - kérdezte a férfi. Sherlock időhúzásnak elnevette magát.

- Tudta, hogy beszél álmában? - Visszatolta fiókját és elmosolyodott. - Ne aggódjon, el tudom vinni, nyugodtan használja a mosdót. - mondta.

John egy pár percnyi készülődés után előkerült a fürdőszobából. Szégyenlősen elmosolyodott, nem kért volna ilyet, ha nem lenne muszáj.

- El tudna vinni a Baker Streetre? - kérdezte. Sherlock szívélyesen beleegyezett.

Itt az ideje végre a 221B-t is látni.

Nem izgult, csak mikor befordultak az utcába. Ahogy gondolta, John beinvitálta a lakásba, ameddig felrohan a cuccaiért. Lábát dobogtatva állt a lépcső előtt és nézte a kárpitot. Hudson elég rendesen takarította, alig változott valamit, de egyel többen lépkedtek rajta.

A női hangra felemelte a fejét. Egy női hang, ami nem Hudsoné. Nagyot nevetett, ez sem Hudson nevetése volt. Ketten jöttek le az emeletről. Hudson és egy magas, barna hajú nő. Watson vonásai eltéveszthetetlenek voltak.

- Ó, ön biztosan Sharon Cooper, örvendek a szerencsének! - mondta Hudson. Kezet ráztak, de nem kellett volna. A nő lenézett a kezére. Azonnal felismerte, de hogy honnan azt nem tudta. Ijedten felnézett rá. Sherlock hallotta John lépteit, egy percet sem késlekedhetett.

- Te jó ég Hudson, hogy milyen rég láttalak! - Nyakába borult és gyorsan a fülébe súgott. - Kérlek maradj csöndben, ne mondj semmit!

- Szóval ismeritek egymást Hudson? - kérdezte John. Átöltözött és friss, citrusos illattal érkezett. Sherlock megbabonázódott az új illattól, pedig John akkor is használta, amikor még "életben" volt.

- Persze, egy suliba jártunk, azt hittem már el is felejtett! - mondta. Átkarolta Hudson vállát és elmosolyodott. - Régi jó barátnők vagyunk, igaz?

- Igen? - A nő azt sem tudta mit válaszoljon, teljesen kiakadt, hogy Sherlock Holmes áll mellette. Vagy teljesen megőrült, vagy Sherlock szelleme megszállta a testét és visszajött a halálból. Vagy megjátszotta a halálát. A detektívnél nem lehetett biztos.

- Nos, örülök, köszönöm, hogy elhozott, innentől már megy! Sietnem kell, de itt a számom, hívjon fel, ha lesz valami az üggyel kapcsolatban. - mondta, miközben egy papírt nyomott Sherlock kezébe. Szóval a száma is megváltozott.