Genius

Chapter 4 - A vak bankár

John belebújt az öltönyébe és egy utolsó pillantást vetve a tükörben magára elhagyta a szobáját. Ledöcögött a nappaliba, ahol Sherlock a kanapén feküdt és végre csendesen szuszogott. Egész hajnalban hegedült, a férfit az őrületbe kergetve, mígnem valamikor egy órával 6 előtt befejezte.

Azelőtti napról az asztalon maradtak a teáscsészék, amiket Watson a konyhába szállított és lefőzött egy kávét. Pár hónapja lakott a Baker Streeten és kezdte megszokni a hajnalig tartó hegedű koncerteket, meg a nő borzasztóan idegesítő stílusát, sőt egészen kezdte megkedvelni, hogy végre nem kell egyedül lennie.

Mikor kilépett a konyhából, a detektív még mindig ugyan ott feküdt, ezért csak sóhajtott egyet, felkapta a kulcsait, és elhagyta a lakást. Csak pár órányira volt apja vállalata, le kellett ellenőriznie a munkarendet és már jöhetett is vissza.

Természetesen, négy órával később, ahogy belépett a nappaliba, Sherlock pontosan ugyan ott feküdt, de már egy csészével a kezében, megfogyatkozott tartalommal. Mikor John letette a kulcsait, a nő kinyitotta óceán kék szemeit.

- Kérdeztem, hogy nem hozna-e nekem egy tollat. - mondta. John felvonta a szemöldökét és vett egy mély levegőt.

- Mikor? - kérdezte, csípőre tett kézzel. Nem ez volt az első alkalom, hogy a nő beszélt hozzá, miközben ő nem is volt mellette, de még nem igazán szokott hozzá.

- Egy órával ez előtt. - A nő megvonta a vállát, majd felült a kanapén. Lesimította zöld blúzát és felállt. Watson még mindig az ajtóban volt, értetlenül és összezavarodottan.

- Nem tűnt fel, hogy nem voltam itt? - A nő összepréselt ajkakkal megrázta a fejét válaszképpen, majd átlépte az dohányzóasztalt, és felkapta a kabátját a foteléből.

- Unatkoztam. Nem vettem észre. - mondta a detektív. Lakótársa felé fordult és szokásához hűen végig nézett rajta. Ilyenkor mindig valamit leolvasott róla, szinte ellenőrzésképpen, amivel kezdte idegesíteni a férfit. – Van egy ügyem, érdekel? - Szélesen elmosolyodott, majd megkerülve Johnt lerobogott a lépcsőn. A férfi megforgatta a szemét és követte.

- Mint mindig. - sóhajtott fel, mikor a nő sürgetőn hátra fordult a lépcsőfordulóból. Beszállva a taxiba, amit a nő fogott, Sherlock ismertette vele az ügy pár részletét, amit elmondtak neki.

Elmagyarázta, hogy egy régi barátja kérte fel egy rablás miatt, kettes szintű ügynek tippelte, de azért bement, mert tartozott neki egy szívességgel.

A taxi egy többemeletes bank előtt állt meg. Amint kiszálltak az autóból, a detektív körülnézett, majd sarkában a férfival bement az épületbe és a mozgólépcsővel felmentek az emeletre. Szótlanok voltak, és John hiába is kezdett volna el beszélni, tudta, hogy a nő nem fog neki válaszolni.

Mikor felértek az emeletre egy titkárnő a folyosó végére vezette őket és bekopogott egy szürke ajtón. Egy férfi nyitott ajtót, fekete haja volt és alig lehetett idősebb a detektívnél. Mikor meglátta őt elkerekedett szemekkel nézte.

- Sherlock Holmes! - mondta meglepetten, majd hirtelen kitárta karjait és megölelte a lesokkolódott detektívet. John elmosolyodott. Aranyos volt, ahogy a férfi kicsit megemelte a földtől és Sherlock kapálózni kezdett a lábával.

- Sebastian! Engedj el! - Sherlock eltolta magától a férfit és leporolta a ruháját. Látszólag nagyon dühös volt, borzasztóan utálta, ha megölelik őt. Sebastian beinvitálta őket az irodájába és helyet foglaltak az asztala előtti fotelekben.

- Köszönöm, hogy eljöttél, de nem számítottam társaságra. - mondta a férfi Sherlock társára utalva. A detektív sóhajtott és rámutatott.