Genius

Chapter 11

Sherlock leült a fekete bőrfotelbe és egy nagyot sóhajtott.

Daisy Hudson ült előtte, ő is volt olyan türelmes kivárni a fejleményeket, és most fürkésző tekintete izgatottabb lett. Egy órás telefonhívás után a detektív végre mindent kiderített, amit tudnia kellett.

- Szóval? - kérdezte a nő. Sherlock a körmét rágcsálta, miközben telefonja képernyőjét bámulta, majd előrehajolt, hogy megmutassa a mire jutottak. Lestrade átdobott neki pár képet, ami segítségére lehet, a sérülésekről és a nő arcáról, ahogy azt a nő külön megkérte.

Mycroft felállt a kanapéról és ő is megvizsgálta a küldött képeket. Connie Prince karjain különböző sérülések is voltak; pár a macskája által okozott karmolás, és egy hosszú, mély seb a kezén, amit állítólagosan egy rozsdás szög okozott.

A detektív Hudsonre nézett és mosolyogva elmondott neki mindent, amit tudott.

- Lestrade elmondta, hogy Raul de Santos, az inas jelentette be Connie halálát és tetanuszban halt meg. A kép túl egyszerű, a robbantó nem hívná fel a figyelmem ilyesmire. - mondta. Hátradőlt és elgondolkodva bambult a semmire. - De mi lehet a baj?

- Hány nap kell, hogy a tetanusz végezzen az áldozatával? - kérdezte Hudson. Az idősebbik Holmes felemelkedett. Ez tényleg fogós kérdés.

- Nyolc tíz nap.

- Viszont Connie Prince két napja halt meg és a sérülést aznap délelőtt kapta meg! Igen! - Sherlock felpattant a fotelből, elvette testvérétől telefonját és már ki is viharzott a lakásból. Hudson és Mycroft egymásra néztek és a nő szégyenlősen elmosolyodott.

- Még nem szoktam meg a tempóját. - mondta. A férfi elmosolyodott és mikor a nő felállt, utat engedett neki az ajtó felé.

- Még én sem. - Füleinek mennyei ének volt a nő nevetése, maga sem tudta miért, de annyira megbabonázta ez a tiszta, gyönyörű lélek, hogy boldog lett és mindig mosolyognia kellett. Meg akarta ismerni és többet akart tőle. Azt akarta, hogy köze legyen hozzá. Bármilyen, de legyen.

Talán túl sokáig bámulta, a nő füle mögé tűrt egy hajtincset és kisompolygott a két fotel közül. Megvakargatta tarkóját és visszafordult Mycrofthoz.

- Egy tea? - kérdezte. A férfi lassan bólintott és közelebb lépett hozzá.

- Bámulatos lenne.

Ameddig Mycroft és Daisy Hudson békésen teázgattak, Sherlock végig a taxist szekálta, amiért nem tudott egy kicsit gyorsabban menni. Ha gyorsabban ment is volna, ugyan olyan lassúnak tűnt volna az út, a detektív teljesen fel volt csigázva.

Térdén dobolt ujjaival, ideges volt, menni akart.

Szíve majdnem kiugrott a helyéről, felemelte a rózsaszín telefont. Észre sem vette, hogy csörgött a kezében. Gyorsan a füléhez emelte és beleszólt. Az öreglány lassan beszélt, Sherlock szerint hallókészüléken át hallotta mit kell mondania és ez nehezebbé tette az egészet.

- Ugye nagyon élvezed? Valld be! - mondta. Sherlock nem válaszolt azonnal, nem tudta mit mondhatna. Igen, élvezte, de nem annyira, hogy minden nap ezt csinálta volna. Meg akarta oldani az ügyet, de minél hamarabb. Az idős nő meg se várta a választ. - Három óra, Sherlock. Bumm. Bumm!

A nő értette a célzást. Nem értette miért rövidítették meg az idejét, de muszáj volt haladnia. A telefonhívást követően szinte azonnal befordultak az utcába, John pedig kinyitotta az ajtót és beszállt.

- Scotland Yard, kérem! - mondta a detektív. Társa felé fordította tekintetét, és undorodó grimaszt küldött felé, a férfi szinte bűzlött a fertőtlenítő szagtól. Mr. Prince lakása ebből a szagból ítélve igen tiszta lehetett.