Bakancslista | HU 1-2. évad

1. évad, 1. rész

2019. március 31.

Nagyot sóhajtva, kicsit igaz félve ültem le a Los Angelesbe tartó gépem ülésére. Egy óriási kaland áll előttem. Eddig azt hittem az egész csak egy gyerekes álom volt, amit sosem fogok elérni. Az amerikai álom. Viszont amikor a bőröndömbe kezdtem otthon pakolni és láttam a szüleim szemében az aggodalmat, tudtam, hogy ez bizony a valóság. Minden percét ki akartam élvezni. A pénz és a munka mondhatni csak egy ürügy volt arra, hogy ott lehessek. Nyilvánvalóan nem egy bébiszitteri munkából fogok meggazdagodni, és valószínűleg az évekig gyűjtött félretett pénzem is rá fog menni erre a kalandra, de mégis ezt érzem helyesnek. Ki akarom élvezni a fiatalságom minden pillanatát, amit ott töltök, talán ezért is írtam azt a néhol kicsit őrülten hangzó bakancslistát. Ha csak párat kipipálok rajta, már boldog leszek és talán nem leszek olyan nagyon kétségbeesett, ha arra gondolok, hogy az évek múlnak és én szinte nem élek.
Pedig azt mondhatnám mindenem meg van. Igaz huszonkettő vagyok, de a családommal élek. Alig egy éve költöztünk új városba és nem igazán volt értelme külön költöznöm. Azt hittem az új város hoz némi izgalmat majd. Hozott is, de nem eleget.
Kevés barátom van és valószínűleg kevés szerencsétlenebb ember van nálam a szerelemben. Sosem volt még kapcsolatom. Van olyan volt középiskolai volt osztálytársam, akinek gyereke van, míg én azt sem tudom milyen egy párkapcsolatban élni. Viszont talán ezt nem is bánom annyira. Szeretek szabad lenni és az egyedül töltött időben megtanultam szeretni magam. Évekbe telt, de magabiztos lettem. Tisztában vagyok az értékeimmel, céljaimmal és raktam magamnak egy bizonyos szintet pasi téren, ami alá egyszerűen nem adok. Akkor inkább maradok szingli.

Az első sokk egyértelműen akkor ért mikor leszálltam a gépről, átvettem a csomagjaimat és tudatosult bennem, hogy innentől a magam ura vagyok. Egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberek közt kell feltalálnom magam. A hatalmas tömeg a repülőtéren csak úgy cikázott körülöttem én pedig csak nagyokat sóhajtva néztem körbe és próbáltam elhinni, hogy itt vagyok és nem pánikolhatok be már az első percekben. Onnantól kezdve száz százalékig a saját magam ura voltam és ott volt a kezemben, hogy rajtam áll minden. Változtathatok az életemen és elérhetem azt, hogy száz százalékig boldog legyek. Ha nagy harcok árán is, de megcsinálom.

Egy héttel később

Egy héttel később talán még mindig ugyan annyira el voltam veszve, csak már akkorra voltak kapaszkodóim teljes pánik esetén. A főnököm egyértelműen sokat segített. Egy negyvenes éveiben járó szőke nő volt, az ő lányuk bébiszittere leszek a jövőben. Egy kifejezetten tehetős magyar család az övék, akik itt élnek már évek óta a férje vállalkozása miatt és egyszerűen egy magyar bébiszittert szerettek volna a 4 éves Sophie mellé, hogy minél többet tanulhasson magyarul is az angol mellett. Én az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem az állásra még otthon és óriási sokként ért, amikor Veronicának és a férjének a személyes interjú után is szimpatikusnak bizonyultam és biztosítottak arról, hogy elintéznek mindent. Igazuk is lett, pár hét alatt kaptam vízumot az elkövetkező két évre és az albérletem átvételében is segített Veronica. A vízumommal hivatalosan egy évet maradhattam kint, de meg lehetett hosszabbítani még egy évvel. Ez nyilván a családon és rajtam is múlott. Az én dolgom csak az volt, hogy amikor kell eltöltsek néhány órát Sophieval, aki talán az eddigi legkönnyebben kezelhető gyerek volt, akivel valaha találkoztam. Amúgy is imádtam a gyerekeket, de ő tényleg az első percekben belopta magát a szívembe és akkor már tudtam, hogy nekem is élmény lesz látni, ahogy fejlődik.
Ez az egy hét eddig talán arra volt elég, hogy ne tévedjek el azonnal, amikor kilépek a lakásom ajtaján. Egy teljesen más világ, folyamatosan nyüzsgő város tele fiatalokkal. Fogalmam sem volt mi vár rám pontosan a jövőben, az izgatottság keveredett egy kis félelemmel, de tudtam, hogy ha kitartok, könnyebb lesz. Hála istennek a nyelv volt az egyetlen amin nem aggódtam. Az évek során akár mennyire is lusta voltam a suliban, az angolt sosem hanyagoltam el, és miután elballagtam is próbáltam fenntartani a tudásom. Valamiért mindig rajongtam ezért a nyelvért, érdekelt és talán ezért ragadt rám olyan könnyen, hogy mostanra már folyékonyan tudok beszélni bármilyen szituációban.

A nappalimban kanapéján ülve néztem Los Angeles fényeit a hatalmas ablakon keresztül. A háttérben halkan szólt a zene, a tv-ben pedig lenémítva ment valami bugyuta műsor. Az ajkamat harapva vettem el a kávézóasztalról a Bakancslista feliratú lapot, gyorsan átfutottam rajta már vagy ezredjére, majd egy tollat a kezembe véve kipiáltam az első bekezdést.

- juss el LA-be√

Szóval íme, az első rész. Remélem velem és Mirával tartotok ebben a kalandban és kíváncsiak vagytok mit hoz neki ez a két év Los Angelesben.

Mindenképp írjátok le kommentben, hogy mit gondoltok az alap ötletről és hogy tetszik-e nektek. A következő rész hamarosan jön, már majdnem az egész könyv befejezetten van a piszkozatok között és a részek csak arra várnak, hogy megosztásra kerüljenek. :) Mila