Bakancslista | HU 1-2. évad

1. évad, 14. rész

2019. szeptember 1.

- Mi az isten történt veled? Mondott valamit? - kérdezte Ethan, miután szó szerint berontott Grayson szobájába.

- Nem - motyogta a száját összehúzva Grayson és tovább bámult a telefonja képernyőjére az ágyán fekve.

- Akkor megmondanád miért viselkedsz így vele? - kérdezte Ethan most már nyomatékosabban és kikapta a testvére kezéből a telefont. Grayson tekintete szinte villámokat szórt, mikor Ethanre nézett majd nagyot sóhajtott és az egymást tördelő kezeit kezdte bámulni.

- Egyszerűen nem tudom mit érzek, vagyis sejtem de tudom, hogy ezt nem kéne.

- Már miért ne kéne? Miért ne lehetne?

- Haver, 2 éven belül lelép - emelte fel a hangját Grayson. Kényes téma volt nála ez és Ethan is vékony jégen táncolt, amiért erről kérdezgette.

- Kit érdekel mi lesz egy két év múlva? Inkább kiélveznéd, hogy most itt van. Egy balfasz vagy és csak beparáztál.

- Mégis mitől paráztam volna be? - emelte fel mostanra már Grayson is a hangját.

- Netán a szerelemtől? Hogy nem vagy hozzászokva, hogy valaki ilyen hatással van rád? Bro senki sincs - tette szét a kezét Ethan, mire Grayson újra csak nagyot sóhajtott a fejét ingatva. - És amúgy ez a megoldásod? Hetekig ignorálni őt? Wow, szép!

- Nem tudom oké? Most ez - rántotta meg Grayson a vállát, amire immáron Ethan volt az aki csak a fejét csóválta és inkább magára hagyta a szobában a saját érzéseivel és gondolataival.

2019. szeptember 23.

Utáltam magam. Utáltam magam azért, mert megint képes voltam bedőlni és beleesni egy férfiba. Hányszor figyelmeztettem magam, hogy ez lesz és megint újra fájni fog és újabb sebek fognak keletkezni a szívemen. Azt hittem ez majd más lesz, ő majd többet ad, vagy ha nem, akkor egyszerűen tudom magam kontrollálni és egyszerűen visszazárni a szívemet, hogy ne fájjon. Nos, nem tudtam.

Hetek teltek el azóta,hogy Graysont utoljára láttam. Eleinte még reménykedtem, hogy valószínűleg csak elfoglalt, nem ér rá aztán dühös voltam rá. Makacs voltam, direkt nem kérdezősködtem róla, pedig Ethannel jó néhányszor beszéltem az utóbbi hetekben. Direkt kerültem a témát, egyszerűen nem akartam azt hallani, hogy bocsi, ennyire kellettél neki vagy ne haragudj, de egyszerűen nem fogtad meg eléggé. Saját magamat akartam megkímélni, holott engem kellett volna megmenteni a saját gondolataim elől. Nem beszéltem róluk senkinek, Corinnának sem. Eljátszottam, hogy nem érdekel és hogy nem fáj. Pedig piszkosul fájt.
Pontosan egy olyan fázisban voltunk a kapcsolatunkban Graysonnel, ha ezt egyáltalán lehet annak nevezni, amikor már minden gondolatom ő volt. Hogy miket tett, mondott. Amikor már minden apróságról ő jutott eszembe és akár hányszor megláttam már a pillangók előjöttek a hasamban. Pontosan akkor lépett le, amikor a legjobban fájt. Amikor még bennem volt a gondolat, hogy wow lehet tényleg csak arra a pár éjszakára kellettem neki és valójában nem is jelentettem semmit.
Nem, nem kerestem én sem. Amikor láttam, hogy az utolsó üzenetemre nem válaszolt, ami az volt, hogy találkozzunk, úgy éreztem nincs értelme. Minek járassam le magam és fussak utána?! Annyiszor átéltem már ezt, és akkor még az emberek elcsodálkoznak, mikor azt mondom hogy nem volt még kapcsolatom és már nem is vágyom egyre. Minek is vágynék? Kinek kell ez a sok játszma, amiben ha nyersz boldog vagy, de ha vesztesz a padlóra kerülsz és rohadt nehéz lesz onnan újra felállnod megint játszani, amiben megint benne lesz a rizikó, hogy újra elesel és lehet még nagyobb sebet ejt, mint az előző.