Bakancslista | HU 1-2. évad

2. évad 20. rész

Grayson

- Gyere ide - tettem szét a kezeimet, mire azonnal közelebb csúszott az ágyon és egyszerűen a mellkasomra feküdt. Mindketten fáradtak voltunk és kicsit az érzéseink is túlhajszoltak lehettek. Túl sok minden történt egyszerre és biztos voltam benne, hogy ő is agyban ezer meg egy helyen volt, ahogy próbálta felfogni hogy mi is történt és hogy mi legyen most.

Jó néhány percig némán feküdtünk ott. A kezemmel lassan simogattam a válla és felkarja puha bőrét, míg ő hasonlóan tett a hasamnál. Egyszerűen csak figyeltem őt ahogy el van veszve a gondolataiban és még így is elvarázsolóan gyönyörű volt. Közben élveztem ahogy a meztelen teste mostanra szexualitás nélkül simul az enyémhez és jól esett ilyen közelségben lenni vele.

- Lemegyünk a partra, még utoljára vagy fáradt vagy? - kérdeztem halkan. Ahogy meghallotta a hangom egyből felemelte a fejét, majd bólintott egyet.

- Mehetünk - válaszolta és fel is pattant mellőlem. Egyértelműen éreztem, hogy feszengett, így meg sem lepett ahogy kapott az alkalmon hogy kihúzza magát az érzelmes szituációból, viszont most nem engedtem neki teljesen. Eddig akárhányszor komolyabb beszélgetés indult közöttünk az a parton volt és most is az volt a célom. Esélyt sem adtam arra, hogy most bárki meg zavarjon, hogy a telefon csörögjön vagy a fiúk visszajöjjenek.. muszáj megbeszélnünk.

Egyiken sem agyaltunk túl sokat, én egyszerűen felvettem a levett melegítőmet a nappaliban, míg ő a pólómba bújt bele, ami majdnem a térdéig takarta a gyönyörű lábait a magasságkülönbségünk miatt. Mindig a gyengém volt ha a ruhámban láttam, és ez most sem volt másképp. Belefeledkeztem ahogy figyeltem őt amint a teraszajtó felé megy, majd miután kinyitja azt a kisebb szellő belekap a hajába és hátrafordulva hozzám gyengéden száll, míg a másik vállára nem csapódik lágyan. Arcára széles mosoly kúszik, amint a szemembe néz, majd egy halk gyere visszhangzik a szobában amint eltűnik az ajtó mögött. Meg kellett rázánom a fejem egy nagy sóhajtás mellett mielőtt követtem őt. Olyan volt mint egy angyal, megbabonázott minden alkalommal.

Hosszú lábaimnak köszönhetően hamar beértem őt a part felé vezető lépcsőn, majd amint mellé értem a kezem súrolta az övét egy pillanatra véletlenül. Nem nagyon tudtam mire vélni a konkrét villámcsapást bennem amint érintékeztünk, hiszen fent minden porcikánk érintkezett, most viszont ez más volt...és neki is más volt. Éreztem, hogy felnéz rám egy pillanatra amint tovább haladtunk, majd közelebb lép picit hozzám, ezzel már ismét érintkeztek az ujjaink. Ott már egyszerűen az érzelmeim irányítottak. Tenyeremet lágyan az övé köré tettem és hagytam, hogy az ujjaink összefonódjanak. Keze sokkal kisebb volt mint az enyém, ujjai szinte elvesztek az enyémek között, mégis megborzongatta a testem ahogy a nagyujja lágyan cirógatta a tenyerem. Miért voltak a legapróbb tettei a legnagyobb hatással rám? Minden apró tette varázslat volt. Mondhatjuk, hogy ugyan nem nagy dolog, hiszen annyi minden történt már amúgy is közöttünk.. viszont abban a pillanatban az az összekulcsolt kéz többet jelentett ennél. Nem emlékszem mikor sétáltunk így utoljára bárhova, együtt, érintkezve, támogatva egymást.. a világ és a távolság ellen.
Amint leértünk a partra még épp annyira világos volt, hogy láttuk ahogy a víz lágyan mossa a partot. Kicsit magam után húzva őt, néhány méterrel lejjebb mentünk, majd amint megálltam és rápillantottam ő le is huppant a homokba, így én is úgy tettem, szorosan mellé.

Nagy levegőt vettem..
Hogyan is önthetném szavakba neki azt a rengeteg érzést és gondolatot, ami bennem van felé? Hogy hányszor visszafogott a félelem attól, hogy elveszítem, pedig olyan sokszor próbáltam neki elmondani mennyire fontos ő. Ő volt a minden nekem.

Hányszor ébredtem boldogabban reggel, mikor tudtam később láthatom majd.. aztán mikor találkoztunk mi volt? Hülye barátokként viselkedtünk, viszont úgy voltam vele legalább ott van, mellett van és így olyan szerepet játszok épp, ami a legkönnyebb nekünk.

Magamban mindig megjegyeztem mennyire gyönyörű aznap, és hogy mennyire szeretem. A valóságban viszont néhány poén, esetleg baráti történet hallatszott, bárcsak belelátott volna a gondolataimba.

Hányszor terveztem azt ha átjött, hogy majd most elmondok mindent, hogy mit érzek és gondolok.. aztán valahányszor ott állt előttem csak elvarázsolt, ahogy mindig és semmi nem lett belőle.

Pedig tudnia kellett, hogy mielőtt ő jött néha azt hittem az életem reménytelen, tragikus. Hogy nekem az a dolgom itt a Földön hogy másikat boldoggá tegyek, és néha talán be is szippantott, hogy mindig másokat tettem magam elé. Aztán jött ő és hirtelen azt akartam, körülötte forogjon az életem, hogy miatta azt érzem én is lehetek boldog és lehetek önző. Ő boldoggá tett engem.

És most is ahelyett, hogy ezeket elmondtam volna inkább némán ültem mellette.

- Soha nem jelentett nekem még senki annyit, mint te - törte meg a csendet, mire egyből rákaptam a tekintetem és a kezem a combjára tettem, hogy legyen valami fizikai kontakt is közöttünk még akkor is, ha nem nézett a szemembe miközben beszélt. - Tudom, hogy nehéz neked néha amiért én zárkózottabb vagyok az érzelmeimben. Tudom, hogy te néha jobban megnyílnál, de ismersz és néha már csak egy nézésemből is tudod mire gondolok vagy mit érzek.

- Nem, én sem vagyok nyitottabb. Ugyan olyan zárkózott vagyok mint te, éppen ezért toporgunk már hónapok óta. Félünk - mondtam ki mire végre rám pillantott.

- Mitől félsz legjobban? - kérdezte, miközben felemelte a kezét és végigsimított az arcomon. Érintése puha és meleg volt az arcomon, el sem tudtam mondani mennyire hiányoztak ezek az apró gesztusok töle. Az ö, vagyis hát a mi szerelem nyelvünk az érintés volt a szavak helyett mindig.

- Hogy te nem érzed ugyanazt, hogy te feladtad a kapcsolatunkat teljesen mikor szétmentünk és most már csak kötődsz hozzám, és ahogy hazamész lehet soha nem látlak újra?! És te?

- Hogy ha hazamegyek ismét mélypontra kerülünk és ismét elveszítelek. Akkor már arra sem lenne remény, hogy ismét egyáltalán barátok legyünk, az nagyon összetörne.. lehet a lábamat se tenném be ebbe az országba többet - válaszolta, miközben keze az én alkarom köré fűzte és közelebb dőlt a testemhez. - Mikor szerettél belém újra? - pillantott fel ismét a szemembe és arcára mosoly csúszott. Megfordult a fejemben honnan olyan biztos ebben, viszont valószínüleg a vak is látja mennyire szeretem, na meg ma a játék alatt is könnyedén beismertem. Hova is tagadtam volna..

- Egy percre sem múlt el.. ahogy hazamentél annó is hiányoztál, aztán mikor szakítottunk végképp mindenhol téged láttalak. Ott volt az illatod a párnámon, téged láttalak reggel a ruháimban amikor fel akartam öltözni és talán azelőtt enyhült kicsit mielött beléd botlottam a fesztiválon és lényegében előlről kezdődött bennem az egész - gondoltam vissza. - És te?

- Amikor fesztiválon megöleltél éreztem, hogy mennyire hevesen vert a szíved és talán egyből össze szinkronizálódott az enyémmel - kuncogott. - Nekem otthon olyan volt minden mint egy álom, képeket kellett nézegetném néha, hogy tudjam tényleg megtörtént.. Meg kell majd látogatnod, hogy onnan is hiányozz nekem egy kicsit - mondta, mire felnevettem. Ugyanakkor kifejezetten melengette a szívem, hogy már másodjára utalt arra, hogy neki egyértelmü, hogy újra megpróbáljuk együtt, míg bennem még mindig volt egy kis bizonytalanság. Talán éppen amiatt, amit mondott, hogy neki szinte álom volt az egész. Nehezebb úgy túllépni, hogy te ott maradsz, ahol eddig ö is ott volt és talán azért is tartok ennyire, mert az a pokoki fájdalom, amit akkor érrztem megrémiszt. Nem élném túl mégegyszer az érzést és csalódottságot, hogy elvesztettem életem szerelmét... és pont ezért mielőtt még látta volna, hogy kicsit zavarba hozott lehajoltam hozzá kissé és egy hosszú de mégis könnyed csókot nyomtam a szájára. Nem volt benne szenvedély, csupán szeretet.

Hálás voltam ezért a Hawaii-i útért. Ha Los Angelesben maradunk lehetséges, hogy egyiken sem léptünk volna és tovább toporogtunk volna egészen addig, míg haza nem megy. Itt muszáj volt időt töltenünk együtt és rá voltunk úgymond kényszerítve, hogy beszélgessünk és végre megnyíljunk. Ha visszamehettem volna az időben már a Coachellán léptem volna felé, nem játszadoztam volna hónapokig, hiszen már tudom, hogy ő is mit érzett végig. Már most nem hagynám, hogy a szorongás és a félelem az utamba álljon. Hosszú úton jöttünk, de legalább a végén az a sok kacskaringós kis utca egy helyre torkollott és visszasodort minket egyáshoz. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy hivatalosan nem tettem még fel neki a kérdést, miszerint lenne-e a barátnöm, igy még jött nekem egy sor szorongás, hogy összeszedjem magam és megtegyem. Még ha tudtam is, hogy mit érez és gondol féltem az elutasítástól, hiszen abba belepusztultam volna.