Bakancslista | HU 1-2. évad

2. évad 23. rész

Mira

Már csak Corinna vigyora miatt is elég volt másnap reggel visszamennem a lakására, miközben az ikrek addig otthon videóztak. Bár a lakásból hamar leléptünk és inkább beugrottunk egy kávézóba, majd sétálni indultunk a városba a kávékkal a kezünkben.

- Szóval..?! - sandított rám, mikor már percek óta csak csöndben voltam és előtte is csak arról beszéltünk mennyire jól nézett ki a lány szettje aki szembejött velünk.

- Szóval?! - utánoztam egy halk nevetés mellett, mire egyből karon legyintett és összehúzott szemekkel nézett rám.

- Beszélj már, ne kelljen így kihúzni belőled mindent.

- Lefeküdtünk, randiztunk és megint lefeküdtünk - foglaltam össze és azonnal nevetni kezdtem, amint láttam ahogy eltátotta a száját, majd vigyorogni kezdett. - Azt mondta nem enged úgy haza, hogy nem nevez a barátnőjének és konkrétan olyan volt az egész randi, mintha egy nyálas romantikus filmet forgattam volna épp, de mégis imádtam.

- Igen, végre uramistén - sikított fel. - Ezt kellett volna tennetek már a Coachella hétvégéjén mikor kijöttél, gondold el mennyivel több időtök lett volna egymásra.

- Én nem bánom, szerintem kellett nekük ez, hogy rájöjjünk tényleg működhetünk ismét együtt. Annyi minden történt míg itt voltam és én őszintén nem bánom, hogy kicsit a nehéz úton jöttünk - válaszoltam, miközben beleszívtam a jegeskávémba és közben egy kisebb sóhajjal körbepillantottam. A pálmafák levelei lassan táncoltak felettünk a szél miatt, a forgalom óriási volt mellettünk a több sávos úton, viszont mégis volt ebben a városban valami, amit a szívembe zártam. Mindig ez a város volt az én kis, na jó nagy, menedékem otthonról. Itt nem voltak régi középisolás ítélkező ismerősök, akik szembejöttek. Itt senki nem ismert, mikor idejöttem nem tudtak semmit rólam és úgy ismertek meg, ahogyan azt én akartam. Olyan volt gyakran mintha friss levegőt szívtam volna itt kint az otthoni után. Az emberek nyitottabbak, kedvesebbek. Nem félnek megdícsérni a ruhád az úton, ha tetszik nekik vagy kedvesen megkérdezni milyen napod van a boltban. Való igaz egy más világ, de bárcsak ne láncolt volna ennyire ide. Ma már ott tartok ha tehetném mindössze a családomat a hátamra venném és kihoznám őket ide és semmi más nem hiányozna otthonról. Itt szabadabb vagyok, valaki más, vagyis inkább jobban én. Aki otthon vagyok az egy kicsi kalitkába zárt madár, aki élvezi ugyan a kényelmes életét, de gondolatban mindig messze jár onnan. Amikor itt vagyok szabadon szállok, mikor hazamegyek pedig visszazárom magamra a kalitkát.

Aztán Corinna volt olyan kedves, hogy átvitt engem kocsival a fiúkhoz, hogy a bőröndömmel ne kelljen szerencsétlenkednem egy uberrel. Az udvaron egy hosszú öleléssel és halk kuncogással búcsúztunk, mégiscsak szinte a lakótársam volt az utóbbi hónapokban és mégis soha nem lett elegünk egymásból. Igazi legjobb barátnők voltunk, támogattuk egymást, néha dühítettük egymást, de a nap végén mindig a teraszon közöttünk ki kiadós beszélgetések mellett, amik sokat segítettek nekem. Az egész Graysonös szitun lehet begőzöltem volna ha ő nincs ott és nem önt néha belém lelket, vagy terelget a helyes útra.

Már mikor Ethan egy sunyi mosollyal ajtót nyitott gondoltam, hogy sántikálnak valamiben a testvérével, viszont inkább már szóvá sem tettem, hanem egyszerűen bementem mögötte a konyhába, aminek a bárpult részén Grayson ült. Ethan a bőröndjeimet lerakta az udvarról az előszobába, majd követett engem oda. Ismételten csak furcsa volt, ahogy az érkezésemre Gray fel sem emelte a fejét, a bárpulton könyökölt a laptop mellett és felém sem pillantott.

- Ennyire ne örülj nekem - szúrtam oda, mire E nevetni kezdett, majd Grayson végre felemelte a fejét és rájöttem mire ment ki az egész.

- Levágtad? - kérdeztem. A tekintetem egyértelműen csalódottan futkosott a mostanra rövid haján, mielőtt a szemébe néztem volna. Arcán sunyi mosoly pihent.