Bakancslista | HU 1-2. évad

1. évad 25.rész

2020. június 20.

- Gyere velünk - mondta újra Grayson, de immáron közelebb is lépett hozzám hogy körbeölelje a derekam és magához húzzon.

- De minek? A családotokhoz mentek én nem akarok zavarni.

- Oda is megyünk igen, de ezer meg egy helyet tudnék mutatni ahol felnőttünk. Gyerünk, jó lesz kicsit kiszakadni innen és én úgy örülnék, ha velünk jönnél - győzködött tovább.

- Komolyan M, gyere már. Jó lesz - szállt be Ethan is, amire már csak halkan kuncogva ingattam a fejem. Hát persze, ha az egyikőjük a kútba ugrana a másik gondolkodás nélkül menne utána.

2020. július 5.

Tehát így kötöttem ki péntek délután New Jerseyben a fiúkkal. Kíváncsian pillantottam ki a taxi ablakán az idegen városra. Grayson a bal kezemet szorongatta, miközben Ethannel beszélgetett valamiről, viszont nekem kissé el voltak kalandozva a gondolataim. Olyan nagy álmom volt az, hogy utazgassak és annyira boldog voltam, amiért lehetőségem volt egy új helyet is látni. Ezzel egyetemben kicsit rosszul éreztem magam, mikor felhívtam Veronicát a szabadság miatt, még akkor is, ha soha nem volt kifogása ellene. Nem akartam őt sem úgymond cserben hagyni, de ezzel egyetemben saját magamat sem. Izgatott voltam, hogy lássam azt, hogy a fiúk hol nőttek fel és mit is értenek igazán otthon alatt. Valahol azért megnyugtatott, mikor mondták, hogy van egy külön házuk itt is, így egyelőre meg tudtam kímélni magam egy olyasfajta beszélgetéstől a családjával, hogy ki is vagyok én. Barát? Szerelem? Ki tudja? Mi biztosan nem.

Nem sokkal később egy kétemeletes, fehér ház előtt állt meg a taxink. Egy kifejezetten nyugis utcában voltunk, alig pár méterrel lejjebb a gyerekek önfeledten játszottak a ház előtt, akiknek hangos nevetése visszhangzott a házak között. Halkan kuncogni kezdtem, mikor Grayson rajtakapott azon ahogy a gyerekeket széles mosollyal nézem, majd a kezem után nyúlt a másik kezében a táskámmal és Ethan után húzott a házba. Szerettem a gyerekeket, egyszerűen akár mennyire is azt mondom néha, hogy gyerekes vagyok, bármikor készen állnék arra, hogy legyen egy tündéri babám, de persze ráérek. Azért még a bulikat is egészen élvezem. Talán ez a furcsa a 22 - 23 éves korban. Itt még benned van, hogy bulizz, fiatal vagy, érezd jól magad, ugyanakkor elkezd kialakulni egy kép a jövőről. Van, aki ebben a korban már gyereket nevel, és van, aki még úgymond kiéli magát. Ez egy furcsa kor, talán azt mondanám ilyenkor kezd el csak igazán felnőni az ember.

Kifejezetten tetszett Graysonék háza, egy egészen takaros családi ház volt hatalmas ablakokkal, nagy térrel, de mégis benne volt az a hagyományos kellemes családi ház érzés, ami a Los Angelesi házakból nekem igencsak kezdett hiányozni.
Szinte meg sem lepett,hogy miután körbevezettek a házban a teraszról elém tárult egy hatalmas kert, mögötte egy erdős résszel. Ismerem már annyira a fiúkat, hogy kell nekik a tér, hogy kiélhessék magukat.

- Szuper ez a ház, és nagyon szép helyen van - mondtam, miközben az erődre pillantottam. A madarak hangosan csicseregtek, miközben a nap melegen sütött, tényleg szép látvány volt.

- Jó hazajönni időközönként. LA is király, de azért itt mindig feltöltődünk kicsit - válaszolta Ethan. - Te vagy az első lány, aki ide jött velünk, durva.

- Hmm, milyen megtisztelő - húztam ki magam egy széles vigyorral, majd összerezzentem egy pillanatra, mikor Gray hirtelen mögém lépett és átölelte a mellkasom az egyik kezével. A hátam azonnal érintkezett kemény mellkasával és a már megszokott illata is egyből körbejárt.

- Mehetünk?

- Hova? Most érkeztük meg - pillantottam rá értetlenül hátra.

- Szórakozni - rántotta meg a vállát, majd az összevigyorgásból Ethannel már tudtam, hogy ebből nem sok jó sülhet ki.