Nicole és Mark története

4.évad 2.rész

Leültem a tárgyaló előtti várakozóba. Mi értelme van ennyi helyiségnek? Ilyen tárgyaló, olyan várakozó, amolyan iroda.
Mark meglátott az üvegen keresztül és intett, hogy menjek be.
- Még nem érkezett meg a vendéged? -gúnyolódtam.
- Még nem jött be. -dőlt hátra a székben.
Végignéztem rajta és csalfa mosoly jelent meg az arcomon.
- Mi az? -kérdezősködött.
- Nagyon jól áll rajtad az ing. Lehet, hogy otthon is ezt kell, majd hordanod. -vigyorogtam.
- És miért is áll olyan jól?
- Valahogyan jobban kihangsúlyozza az izmaidat. Bár, ha meztelen vagy még jobban látszódnak. -haraptam az ajkaimba.
- Ne csináld. -állított meg.
- Rendben. -ültem le mellé. - Ha zakó vagy öltöny van rajtad, olyan karót nyelt vagy. Jobban szólva undok.
- Leszállnál az öltözködésemről? -mondta parancsolóan, de a szája felfelé görbült.
Valaki azonban megszakította a csevegésünket a kopogásával.
- Elnézést kérek, de eltévedtem ebben a hatalmas épületben. -lépett be a terembe egy magas férfi. Szőkésbarna haja, barna szeme és amerikai beszédstílusa volt.
- Semmi gond. -állt fel Mark és kezet fogott a hapsival.
- Simon White. -mondta a nevét, amit eddig is tudtunk.
- Foglaljon helyet. -szólt Mark. - Felhívtad már Petert?
- Most fogom. -tápászkodtam fel a székről.
Mark megragadta a kezem és egy kézcsókot adott. Kisétáltam a teremből és tárcsáztam a bátyámat.
- Szia. -lihegte a telefonba.
- Öhm... Szia. Ha megzavartam valamit, akkor...
- Semmi, semmi.
- Van valami baj?
- Nem tudod milyen a gyerek után futni kábé egy kilométert. Hogy van ennyi energiájuk? -panaszkodott.
- Oké. Csak szólok, hogy hazaértem.
- Oh basszus, tényleg. Ma jöttél. Minden rendben volt?
- Igen. -nevettem fel. - Nem zavarlak tovább. Jó maratonfutást.
- Kösz. -hallottam a kimerültséget a hangjában. És kinyomtam a telefont.
Talán kimaradt az eddig történtekből, hogy Peter összeköltözött Ninával és Charlie-val. Valamint a bátyám és a kisfiú között szoros kapcsolat alakult ki.
●Visszaemlékezés●
○1,5 évvel ezelőtt○
Éppen az Északi-tengernél voltunk nyaralni pár napig. A strandon feküdtem Nina mellett, akivel jót beszélgettünk.
- Remélem soha az életbe nem jön ki onnan. -beszélt Austinról, akit éppen azon a napon vittek börtönbe.
- Én is remélem. -néztem a vízre, ahonnan Peter jött ki nyakában Charlie-val.
- Sózsák. -rakta le a homokra. A négyéves kisfiú csodálva nézte a testvéremet.
- Meghoztam a kívánságokat. -tűnt fel Mark is, kezében mindenféle élelmiszerrel.
Lehuppant mellém és magához vont. A bátyám leült Nina elé, Charlie is utána ment.
- Van valami baj? -érdeklődött Peter.
- Semmi. -rázta meg a fejét a fiú és leült a testvérem mellé.
- Kell egy kis víz?
- Igen, apa.
A bizonyos szó hallatán Peter köhögni kezdett.
- Apa? -kérdezte hol Charlie-ra hol Ninára nézve.
- Igen. Az oviban mondta az egyik fiú. Az az apukád, aki gondoskodik rólad, elvisz az óvodába, akivel laksz és aki szeret téged és ez az egész igaz. -magyarázta gyermek hangján.
- Kicsim. -sóhajtott Peter. - Ez mind igaz. De nem én vagyok az apukád.
- Nem akarsz az apukám lenni? -görbült le a szája.
- Dehogynem. -horkant fel.
- Én azt akarom, hogy te legyél az apukám. -jelentette ki olyan magabiztonsággal, akárcsak az anyját hallanád.
○○
Attól a perctől fogva Charlie apjának nevezte Petert. Megegyeztek abban, hogy ugyan nem a bátyám a vérszerinti édesapja, de ő az apukája. És valóban. Mert Petert ez a gyermek az első pillnatban elvarázsolta és azóta egy elszakíthatatlan kötelék alakult ki közöttük.
Egy jó órás megbeszélés után kilépett az ajtón a két üzletember.
- Öröm volt. -nyújtott kezet a férfi Mark felé.
- Szintúgy. Hétfőn találkozunk. -biccentett és felém fordult.
- Itt vagyok. -lépett hozzám. - Mehetünk el.
- Király. -álltam fel a székről, majd nyújtóztam egyet. - És hova megyünk?
- Meglepetés. -somolygott.
Tekintetével a lift felé intett. A kezét megragadva pedig odamentem.
- Mi volt a pasassal? -kérdeztem, várva arra, hogy a földszinte érjünk.
- Elég érdekes ötleteket vetett fel. Amerikában több autógyárja volt és itt Angliában szeretne nyitni és társulni.
- Csak volt? Már nincs?
- Eladta a részvényeit és Európában szeretne új életet kezdeni.
- Nem gondolod, hogy különös? Új életet kezdeni? -érdeklődtem.
- Nicole. -szólt szórakozottan. - Nem az én dolgom a magánélete. -simogatta meg az arcom. A liftajtó kitárult, az előtérben már alig volt pár alkalmazott. Hiszen mindenkinek már a munkaidejének a vége volt.
Ujjait az enyéimre kulcsolta és köszönés nélkül távozott a cégjétől.
- Nagyon udvariatlan vagy. -állapítottam meg.
- Hölgyem. -nyitotta ki előttem a méregdrága autó ajtaját.
Szememet forgatva ültem be és megvártam, amíg kikanyarodik az útra.
- Állapodjunk meg abban, hogy köszönsz az alkalmazottjaidnak.
- Rendben. Milyen volt a továbbképzés?
- Lehet jó egy továbbképzés? -kérdeztem vissza.
- Nem. Erről jut eszembe. Három nap múlva Németországba kell menjek. Tárgyalnom kell.
- Oh. -szomorodtam el, mert így már megint külön leszünk. - Ez meddig tartana? -piszkáltam a körmeimet.
- És arra gondoltam, hogy velem jöhetnél.
- Mark. Nekem nem saját cégem van, beosztásom van.
- Akkor mondom úgy, hogy muszáj velem jönnöd, mert már megbeszéltem a főnököddel. De ehhez visszatérve, én is a főnököd vagyok.
- Tessék? -hülledeztem.
- Részvényeket vettem a biztosítási cégnél, ahol dolgozol.
- Jézusom, Mark. -fogtam a fejem. - Ezt nem teheted meg anélkül, hogy nem beszéled meg velem.
- Hogyan beszélsz a főnököddel? -vigyorodott el.
- Komolyan, már nem tudod, hova költeni a pénzedet.
- A héten két jótékonysági szervezetet támogattam kövér csekkel és még mást is vettem.
- Fogadom, köze van a meglepetéshez.
- Bizony. -állította le a motort. - Itt vagyunk. -intett a fejével az étterem felé.
- Ugye nem megint valami kaviáros helyre hoztál? -szálltam ki az autóból.
- Mondtam már, hogy meghívtak oda és azért mentünk. -forgatta a szemeit és kinyitotta előttem az étkezde ajtaját.
Lehuppantam az egyik asztalhoz és vártam, hogy jöjjön a pincér.
- A meglepetésnek milyen köze van hozzám?
- Majd meglátod Nicole. -vette el a pincérnőtől az étlapot.
[...]
Már egy jó ideje a kocsival furikáztunk.
- Megérkeztünk. -mosolygott rám.
Kipattantam az autóból és körülnéztem. Egy utca. Házakkal, fákkal, bokrokkal. A szokásos.
- Öhm.. Nem értem. Valamelyik ismerősöd itt lakik? Vagy mi? Ez lenne a meglepetésem? -és még sok hasonló kérdéssel bombáztam Markot. Bezárta a kocsit és az utcában található legnagyobb ház kapujához vezetett. Benyomta a kódot és kitárult a hatalmas ajtó. Köves út vezetett a házhoz. Gyönyörű kertje volt, irigylem azt akinek ilyen háza van. Mi Markkal egy lakóházban laktunk. De nem nagyon vágyakoztam egy saját házra. Megszoktam az alsó szomszédok veszekedéseit és a felsők építkezését.
Mark előhúzta a zsebéből a kulcsot és azt is kinyitotta. Felkapcsolta a villanyt és a szemem elé tárult a fényűző lakás. Csodálatos volt. Hatalmas nappali, konyha, kanyaros lépcső. Mint egy palota.
- Üdvözöllek a házunkban. -mosolyodott el.
- Tessék? -tátottam el a számat. - Te vettél nekünk egy házat?
- Te nem vagy normális. -hőköltem hátra. - Nagyon dühös vagyok rád, Mark. Miért nem tudsz megbeszélni velem ilyen fontos dolgokat?
- Nem tetszik? -ijedt meg. - Még meg sem száradt a tinta a szerződésen, simán visszaadhatjuk a házat.
- Nem erről van szó. Egyszerűen... -leültem a hatalmas kanapéra. - Nem dönthetsz mindenről. Nem beszéltünk arról, hogy elköltözünk. Te meg, hopp, veszel egy palotát. Bele sem tudok gondolni mennyibe került ez a lakás. -néztem körül. - Ha mostantól egész életemben, minden egyes percben dolgoznék, sem tudnám kifizetni ezt. És mennyit adjak a költségekbe vagy mennyit kell fizessek neked?
- Semennyit. Én vettem ezt a házat.
- Akkor nekem nem kell itt lennem, hiszen nem az én lakásom.
- Nekünk vettem Nicole. Pontosan tudod. - lépett közel hozzám.
- De nem dönthetsz te mindenről, nem fizethetsz mindent.
- Jól van, tudom. -sóhajtott. - Én csak jót akarok, nem szeretném, hogy hiányt szenvedj valamiben. Szeretlek. -tárta szét a karjait.
- Én is. -öleltem át. - Köszönöm, nagyon szép meglepetés. Ne haragudj, hogy vitáztam veled, de túl sok pénzt költesz el. És mielőtt elkezdenéd... Tudom, hogy sokat keresel, mert meg is dolgozol érte és nagyon büszke vagyok rád, de félek, hogy a ló túloldalára fogsz esni.
- Nem fogok. -rázta meg a fejét. - Gyere nézz körül.
Szerintem a szám tátva maradt, míg körbevezetett. Gyönyörű lakás. - Na? Tetszik?
- Tudod te a választ. De mégis... Mennyibe került?
- Az nem fontos.
- De az.
- Pont annyi volt amennyi.
- Ne már. -léptem be a hálószobába. Azaz a hálószobánkba.
Lehámoztam a lábaimról a cipőt és leültem a kényelmes ágyra.
- Szerintem megérdemlek egysmást. -mosolygott rám.
- Gyere közelebb. -engedelmeskedve leült mellém.
Lehúztam róla az ingjét, miközben a szám nem szakadt el az övétől. Ezáltal elkezdődött a köztünk sosem beteljesülő testi vonzalom.