Nicole és Mark története

5.évad 37.rész

-2 hónap elteltével-
Már megint csak dühösen bámult maga elé. Ma már másodjára, a héten pedig már nagyon sokadjára.
- Megint Mark?
- Semmi bajom. -motyogta, pislogott párat, de még mindig a falat bámulta.
- Ebből elég legyen. Most kit látsz ott?
- Miről beszélsz?
- A múltkor a reptéren a nagyapádat láttad magad előtt, tegnap Patrickot emlegetted. Most ki volt a soros?
- Hagyj békén. -pattant fel a székből és felhúzta magára a kabátot.
- Nem! Mondd el mit érzel, mit látsz. Segíteni akarok neked.
- Nem kell senkinek a segítsége. -csapta be a lakás ajtaját.
Félek, hogy a betegségéből adódóan van ez az egész. A skizofrénia velejárója a hallucináció. Bementem az irodájába és kutatni kezdtem a gyógyszeresfiókjában. A gyógyszereket szedte rendszeresen és mégis van valami probléma. Idegesen toporzékoltam a lábammal és próbáltam rájönni, hogy mi a franc van. A filózásomat a telefonom csengése zavarta meg.
- Jó napot!
- Jó napot kívánok. Csak szeretném figyelmeztetni, hogy holnap vizsgálatra kell jönnie. Nehogy elfelejtse. -szólt a szülészorvosom.
- Rendben, köszönöm szépen.
...
- Haló, kivel beszélek? -vette fel a telefont Tyler.
- Szia, tudnád kapcsolni Markot. Nem veszi fel a sima mobilját.
- Hát persze.
Egy bippenés múlva hallhattam a férjem hangját.
- Igen, ki az?
- Szia, szívem. -suttogtam.
- Mi az, Nicole?
- Aggódom miattad. Nem veszed fel, ha hívlak. Ráadásul rossz állapotban mentél el.
- Hülyének nézel, pedig nincs semmi bajom. Majd beszélünk. -és már le is csapta a telefont.
Érzem, hogy vihar előtti csend van és sajnos általában jól érzem ezeket.
...
Az ajtó becsapódott, ami azt jelentette, hogy megérkezett Mark. Én a kanapén ültem és szerettem volna megoldani ezt a helyzetet.
- Szia, szívem. -kiabáltam.
- Szia. -morogta és levágódott mellém.
- Nem tudod tovább húzni ezt a beszélgetést.
- Képzeld azért ültem le.
- Félretennéd ezt a majom énedet? Legalább addig míg hozzám szólsz? Köszönöm.
- Nincsen semmi bajom, Nicole. Szedem a gyógyszereket. Minden a régi.
- Semmi sem az. -álltam fel. - Hallucinálsz dolgokat, embereket. Flegma vagy, nemtörődöm, dühös és utálsz engem.
- Hát most jelenleg tényleg nem bírlak elviselni. Elmegyek fürdeni. -tápászkodott fel.
- Tényleg? A normális Mark mondaná azt, hogy ki nem áll engem. Mondaná?
- Nincs olyan, hogy normális Mark. Egy Mark létezik és az én vagyok. -fordult a lépcső felé, de megtorpant.
- Már megint itt van ez a szemétláda. -sziszegte és megdörzsölte a szemeit. Még azután is láthatta azt a valakit, ezért tovább dörzsölte az íriszeit.
- Mark... Kit látsz? Mi történik?
- Nem látok senkit, nem hallucinálok. Teljesen jól vagyok. Nem tudod felfogni? -verte le a tévét.
- Figyelj, szívem. Az lenne a legjobb, ha felkeresnénk az orvosodat. Az biztos segítene rajtad. Rendben van? -mondtam higgadtan.
- Nincs rendben. Engedj fel! -hatalmas erővel arrébb lökött. Másodpercek múlva már a földön találtam magam, sajgó és fájó háttal.
- A picsába! -szorítottam össze a fogaimat. - A francba! -nyögtem és próbáltam felkelni.
Mark mozdulatlanul állt a lépcső előtt.
- Nem bírok felállni. -sóhajtottam.
- Nicole, én annyira sajnálom. -guggolt le elém és fogta meg a kezemet.
- Engedj el! Ne érj hozzám! -sziszegtem. - Miattad estem el.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy felálljak, de sikerült. Eszméletlenül fájt a hátam. Úgy éreztem mintha egy kamiont cipelnék.
- Azonnal beviszlek a kórházba. -mintha visszatért volna Mark önmagához.
Felvettem a kabátomat és hagytam, hogy elvigyen a sürgősségire.
...
-Mark-
- Hol fáj Nicole asszony? Mi történt? -a feleségem már a kocsin feküdt és az orvos kérdezgette.
- A hátam és az oldalam. Elestem.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy mi történt. Hogy mit tettem a szerelmemmel és a gyerekemmel.
- Megvizsgáljuk, addig itt várakozhat. -szólt az ápolónő.
Lerogytam az egyik székre és próbáltam visszaemlékezni, de elég homályos volt a kép. Egész nap dühös voltam, láttam fent az emeleten Austint és felakartam menni hozzá, majd ellöktem Nicole-t.
- Rohantam ahogy csak tudtam. -lihegett Peter. - Mi történt?
- Az én hibám. Csakis az enyém. -suttogtam.
- Mert elesett? Megesik az ilyen, Mark. Most hol van?
- Miattam esett el, nem érted? Én löktem el. Miattam vannak fájdalmai, miattam került veszélybe a gyerekünk. Miattam. A kurva életbe. -ordítottam.
- Mi van?
- Jól hallottad. -szorítottam a falhoz. - Miattam van ez az egész. Elveszítettem a fejemet és nem tudtam uralkodni magamon. Ott volt Austin és meg kellett védenem Nicolet.
- Mi a fészkes fenéről beszélsz? Austin börtönben van.
- Nem, nem. Ott van. -mutattam a folyosó végére. Ott állt, vigyorgott és közeledett.
- Idefigyelj Mark. -fordított szembe magával Peter. - Nincs ott senki. Senki. Biztosíthatlak róla. Van nálad valami gyógyszer?
- Nincsen. -mire újra a folyósó végébe néztem, már nem volt ott.
- Hova lett?
- Sosem volt itt, Mark. Soha. Gyere, segítek neked.
- Nem kell segítség. Megoldom.
- Én nem úgy látom. Eddig sem sikerült.
Benéztem az ablakon ahogyan Nicole-t vizsgálták. Összeszorított fogakkal tűrte, hogy ott tapintják, ahol a legjobban fáj neki.
- Most el kell mennem.
- Hová?
Nem válaszoltam. Elindultam a pszichiátriára.
...
- Jó napot! Segíthetek valamiben? -állított meg egy nővér.
- Nem kell, köszönöm.
Megkerestem az orvosom ajtaját és kopogás nélkül berontottam.
- Ó, Mr. Scott. Mire van szüksége? -nézett fel a papírjaiból.
- Mire nem.
...
- Oké, szóval ahogy látom... Napi egy adagról kettőre növeljük a tablettát. És írtam még fel önnek nyugtatót. Lesz egy új gyógyszer, amit napi egyszer kell bevenni. Ennyi az újdonság. Ne legyen kétségbeesve. Előbb utóbb bekövetkezett volna az adagok növelése. Önnek most kell, örülök, hogy viszonylag későn kellett ezeket felírnom.
Itt vannak a receptek. Jobbulást a feleségének.
- Köszönöm. -elvettem a papírokat és elmentem a legközelebbi patikába. Kiváltottam a tablettákat és visszamentem Nicolehoz. Az ajtó előtt még bevettem a szükséges gyógyszereket és kezdtem újra önmagam lenni.
- Szia. -nyitottam be. - Peter elment?
- Igen.
- Hogy érzed magad? Mit mondanak az orvosok?
- Fáj a hátam, de ennyi. Az orvosok szerint nincs baj. A baba is jól van.
- Szörnyen sajnálom, szerelmem. Hallgatnom kellett volna rád korábban és akkor nem fajul el eddig a dolog. Ha az első halucinációnál elmegyek orvoshoz, most nem lennénk itt. Voltam pszichiáternél. Nagyobb adag, új tabletta, de mostmár jobban leszek. Az orvos szerint ez előbb utóbb bekövetkezett volna.
Nicole könnyes szemekkel bólintott.
- Szeretlek, Nicole. Igazad volt. Ne haragudj rám.
A feleségem zokogásban tört ki és kérte, hogy üljek le mellé.
- Nagyon megijedtem Mark, de te erről nem tehetsz. Nem te irányítod az agyad, hanem az téged. Minden rendben lesz, mostmár csak a jóra kell koncentrálnunk. Mindketten meggyógyulunk, a baba növekszik tovább és végre normálisba kerül az életünk.
- Félek attól, hogy a baba örökölni fogja ezt a betegséget. Nem akarok ilyen bizonytalan életet a gyerekemnek.
- Semmi baj, Mark. Majd utánajárunk.
-Nicole-
-2 hét elteltével-
Én már akkor megbocsátottam Marknak, amikor hallottam a kétségbeesését a kórházban. Ő hetek alatt nem volt képes elfogadni a helyzetet és saját magának megbocsátani. Nem tud hozzámérni, nem tud megcsókolni, nem alszik velem egy ágyban, éjszaka jön haza a munkából, folytassam még?
Este 11-kor érkezett meg. Én az emeleten, a lépcső legtetején álltam és figyeltem, hogy mit csinál. Kinyitotta a hűtőt és melegíteni kezdte a kaját. Amikor kész lett, leült és enni kezdett. Lesétáltam hozzá és megpusziltam. Próbáltam közeledni felé, hogy lássa nincs semmi baj, de ő nem engedte meg magának.
- Szia Nicole. -sóhajtott.
- Sok volt a munka?
- Aham. -evett tovább.
- És mivel kapcsolatban?
- Rendelések, szállítás, tőzsde, beszerzés és a többi unalmas dolog.
- Értem. -lejjebb húztam a köntösöm, hogy jobban látszódjon a dekoltázsom.
- Kérlek szépen ne csináld ezt, Nicole.
- Semmi Nicole. Hívj úgy ahogy eddig hívtál. Nickynek, szerelmemnek, kedvesemnek, bébinek. Ne a teljes nevemen szólíts.
- Bárcsak ilyen könnyen menne.
- Mostmár így lesz? Az életed további részében nem érsz hozzám, nem csókolsz meg, nem is fogod megfogni a gyerekedet, mert egyszer hibát követtél el úgy, hogy nem voltál önmagadnál. Kérlek szépen te ne csináld ezt.
- Késő van. Menj aludni. -tápászkodott fel az asztaltól.
Én helyette átöleltem a derekát és fejemet a mellkasához szorítottam.
- Szeretlek, Mark.
Ő nem karolt át engem, csak állt ott mint egy oszlop.
- Miért nem ölelsz vissza?
- Ha nem mozdulok meg, több az esély arra, hogy nem bántalak.
- Hülyeség. Azért löktél el, mert feldúlt voltál és halucináltál. Mostmár nem vagy az és ráadásul jól vagy az új gyógyszerek óta. Sokkal nyugodtabb vagy.
- Én lefekszek aludni, azt csinálsz amit akarsz. -mintha a szavaim a fülén bemennének majd azonnal ki.
- Nem szeretnél velem aludni?
- Szeretnék, de nem tudok. -lefeküdt a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Ugyan szájhúzva, de felmentem a hálószobába. Egyedül.