Nicole és Mark története

5.évad II. 23.rész

-Simon-
- Na mi volt? -állt készen a pletykára Nicole, amikor egy óra múlva visszaállítottam.
- Semmi. -morogtam. - Minden a régi. -vágtam le magam egy székre.
- Azt én nem hiszem. -rágta a müzliszeletét Mark.
- És miért is hazudnék?
- Azt nem tudom. Annyit tudok csak, hogy tisztán látszik egy rúzsfolt a mellkasodon. -csámcsogott. - Nem olyan rikító. Polly már nem használ vörös rúzst?
- Ó, fogd be! -vettem elő egy zsebkendőt és letöröltem a kikandikáló bizonyítékot.
- Nem ezt tanácsoltam. -hallattszódott Nicole hangján, hogy kicsit sértett. Na meg csalódott.
- A te tanácsoddal nem mentem volna semmire.
- Jól van. Akkor máskor ne gyere bőgve hozzám a problémiaddal, mert úgy tűnik, hogy egy dugással minden szart el tudsz intézni.
- Képzeld! Semmi sem oldódott meg! Ha ez megnyugtat, akkor tudd meg, hogy minden maradt a régi. Sőt, most még kacifántosabb az egész. -fogtam a fejemet.
- Komolyan mondom, hogy hihetetlenek vagytok. Mind a ketten felnőttek vagytok, de nem tudtok normálisan viselkedni. Nektek ennyi a házasságotok válsága? Keféléssel meg is lehet oldani? A gyerekeitekre nem gondoltok?
- Nem is vagyunk házasok.
- Látom megfogtad a lényeget, csődör.
- Nem vagyok csődör. Kibaszottul összevertem annak a szaros Ronnak a fejét és miután Polly azt mondta, hogy még mindig szeret, bekattantam és szexeltünk. Na és? Most valami szörnyűséget tettem?
- Legalább el tudtad használni az óvszereidet. Komolyan mint egy tinédzser. -vágta le magát elém, a pult másik oldalára. Mark még mindig nyugodtam a müzlijét csócsálta.
Megvakartam a fejem és egy nagyot sóhajtottam.
- Mondd, hogy használtál óvszert... -dülledtek ki Nicole szemei.
- Elég volt a kioktatásból. -álltam fel.
- Jézusom! Te most tényleg...? Uramatyám... Mintha egy serdülő gyerekem lenne. Te ezt el tudod hinni Mark? Az ikrek után nem védekezett. Megáll az eszem.
Mark csak felkacagott, egy puszit nyomott a felesége fejére és elindult a lépcső felé.
- Megyek Zarához. Ott legalább nincs fölösleges dráma.

-Nicole-
- De most szerinted ezt normális? Szerintem nem. -húztam magamra a takarót. Már este volt, de még mindig Simon helyzetén rugóztam.
- Szerintem túl sokat foglalkozol másokkal. Ő élete, ő tudja. Ne üsd bele az orrodat. -Mark levette magáról a szemüvegét és becsukta a kezében lévő autósmagazint.
- Talán ha nem lennék egész nap bezárva ebbe a baszott nagy házba, akkor nem lennék másokkal elfoglalva. -fordítottam neki hátat.
- Nicole... -sóhajtott.
- Nem! Elegem van. Be vagyok egész nap zárva. Ha még hosszabb ideig ki kell ezt bírnom, akkor én megőrülök. Szinte nulla kommunikációm van másokkal, egyedül veled és Zarával tudok beszélgetni. Már nem azért, de nagyon unalmasak vagytok egy idő után.
- És mit csináljak hogy jobb legyen?
- Mondjuk keress egy óvodát. Hónapok óta rágom emiatt a füled, de te nem intézel semmit el, ha rólunk van szó. A munkában minden rendben megy, de ha a gyerek óvodájáról van szó? Nem, nem. Akkor már nem vagy se befolyásos, se főnökös, se semmi.
- Most mégis mi a baj, kedvesem?
- Ez. -töröltem le gyorsan egy könnycseppemet.
- Keresek egyet, esküszöm.
- Ha nem intézed el egy héten belül, újra én fogom a kezembe venni az ügyet. Na és szó sem lehet magánóvodáról.
- Értettem, már mondtad.
- Hajrá, Scott! -kapcsoltam le magam felől az éjjeli lámpát.
- Jól van. -morogta.
Ő is lekapcsolta a saját lámpáját, beállította magának az ébresztőjét és átkarolta a derekamat.
- Ne csináld! Haragszom rád.
- Nagyon könnyen megsértődsz, Nic.
- Ez van. Ha nem tetszik, vegyél feleségül mást.
- Istenem. -suttogta a hátamnak a szavait. - Olyan hülye és szeszélyes vagy ma. Jó éjt! Szeretlek.
- Hogyne.
- Tessék?
- Én is!
Közelebb húzott magához, belepuszilt a nyakamba, majd hallgatóztam, ahogyan egyenletessé válik a légzése.

-Simon-
Mostmár idegesen álldogáltam a házunk előtt. Most nem tudtam, hogy benyithatok-e csak úgy vagy jeleznem kellene, hogy jön valaki. A múltkori történések után semmiben sem voltam biztos.
A fejemet vakartam és próbáltam rájönni mit csináljak, de Polly megelőzött, mert kinyitotta nekem az ajtót.
Megdöntötte a fejét és végignézett rajtam.
- Nem akarsz bejönni? Vagy akarsz még fejvakargatva állni az ajtó előtt? Engem nem zavar az sem.
- Hogyne. -köszörültem meg a torkomat.
Beléptem a házba, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidőltem.
- Beljebb is jöhetsz ám. -hajtogatott össze egy takarót és a kanapéra terítette.
- Jó itt, köszi.
- A gyerekek nincsenek itt, ha emiatt jöttél. Apu elvitte őkét sétálni, körülbelül fél óra múlva visszajönnek.
- Egyedül vagy itthon? -kérdeztem.
- Aham. -szedett fel pár játékot a nappali szőnyegéről.
- Polly... -búgtam neki és csökkentettem a távolságot kettőnk között.
- Sim... -utánzott engem.
- Nagyon fáj amit csináltál és még mindig nagyon rosszul esik, hogy ezt tetted velem. Hogy képes lettél volna ilyen gyorsan túllépni rajtam. De...
- Mi de? -csapkodott.
- Most mi van?
- Az, hogy sajnálom. Nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom. Hatalmas nagy hibát követtem el és ha tehetném, hidd el, hogy visszatekerném az időt. Kettőnkért, hogy ne legyen szakadék közöttünk.
- Befejezhetem? -vontam fel a szemöldökömet.
- Be. -susogta.
- De utánaolvastam a szülés utáni depressziónak és megértelek, Polly. Bánt ez az egész, de megértelek, mert szeretlek. Egy hülye Ron nevű csávó biztosan nem fog közénk állni. Megbocsátok Polly. Ha kell, még ezerszer átmegyek az akadályokon, de itt akarok lenni. Veled. A gyerekekkel. A családom vagytok és bármikor titeket foglak választani az önérzetem helyett.
A könnyeit morzsolva pakolt még mindig valamiket és nem nézett a szemembe.
- Sajnálom, Simon. Annyira szégyellem magam. -törölgette a könnyeit.  - Egy igazi kurva lettem. Igaza volt Marknak, egy pénzéhes ribanc vagyok. De nem akarok az lenni.
Közel léptem hozzá és magamhoz húzva megöleltem.
- Semmi baj, szivi. Semmi baj.
Még keservesebben kezdett el sírni.
- Kérlek ne sírj, mert iszonyatosan fáj sírni hallani és ilyen állapotban látni.
- Miért hívtál szivinek?
- Mert ez a beceneved, mert ezt adtam neked. -értetlenkedtem.
- Meg sem érdemlem.
- Polly, ne csináld már. Minden rendben van. Nem haragszom.
- De haragszol, érzem. Tudom, hogy mostmár semmi sem lesz olyan mint régen és ez miattam történt. Az én hülye depresszióm és önbizalomhiányom miatt.
- Nem a te hibád. Nyugodj meg. Shhh. -simogattam a hátát.
Lassan felemelte a fejét és végre a szemembe nézett.
- Miért nem csókolsz meg?
- Tessék?
- Lefeküdtél velem, de egyszer sem csókoltál meg.
A számat erősen az övére tapasztottam és minden levegőt kiszívtam a menyasszonyom tüdejéből. Nyögve kapott újra levegőhöz és a következő alkalommal már a nyelvünk is találkozott.
- Szeretlek. El sem tudod hinni, hogy mennyire. -susogtam a szájába. Leültem a kanapéra, őt is magamra húzva.
Tovább csókoltam miközben a kezem felfedezte a testét. Ennyi idő után muszáj volt. Annyira régen értem hozzá így, ennyire intim helyzetben, hogy szinte fel sem ismertem a teste rezdüléseit. Utoljára a terhességa alatt voltunk együtt. Na meg pár nappal ezelőtt, de azt inkább nem számítanám bele a helyzetbe. Inkább volt egy dühös kefélés, amivel kiéltük a dühünket, mintsem azért, mert szeretjük egymást.
A nadrágja szegélyénél táncoltak az ujjaim, miközben a nyelvem még mindig Polly szájában kutatott.
- El tudom hinni.
- Tessék?
- El tudom hinni, hogy mennyire szeretsz. Én is pont annyira szeretlek, Sim. Te vagy az életem szerelme.
- Ne mondj ilyeneket! Itt fogok azonnal elsülni.
Kicipzároztam a nadrágomat és kijuttattam a farkamat a boxerem szorításából.
Polly felállt az ölemből, de csak azért, hogy lehúzhassa magáról a nadrágját, majd az alsóneműjét is.
- Gumi? -emelkedett gyorsan fel és le a mellkasa, miközben beszélt.
- A pénztárcámban biztos van. -mutattam a kabátom felé.
Polly alul meztelenül kiment az előszobába. Én addig lejjebb húztam a nadrágom, hogy a lehető legkényelmesebb pozícióban lehessünk.
A menyasszonyom az óvszert a kezében lebegtetve tért vissza. Kibontotta a gumit, majd végig a szemembe nézve húzta fel rám. Összeszorított szájjal tűrtem puha kezét a farkamon.
Elhelyezkedett az ölemben, majd lassan, kínzóan lassan ereszkedett le a férfiasságomra.
Számat az övére tapasztottam és vártam hogy mozduljon. De nem tette.
A homlokát az enyémnek döntötte és egy hatalmasat sóhajott.
- Jól vagy, szivi? Fáj? -simítottam a haját a válla mögé.
- Nem, nem. Csak...
- Micsoda?
- Annyira hiányzott ez.
Éreztem ahogyan lüktet a farkam körül, éreztem ahogyan egyre nedvesebb lesz.
- Annyira hiányoztál. -sóhajtott egy mélyet.
Megmarkoltam a derekát, nehogy mozgásba lendüljek. Szó szerint le kellett fognom magam, nehogy azonnal megdugjam, ahelyett, hogy szép lassan, normális tempóban haladnánk előre.
Gyorsan emelkedő mellkassal érintette az orrát az enyémnek és éreztem ahogyan a lehelete csiklandozza a bőrömet.
- Szeretnék kérdezni valamit. -szólaltam meg a fogamat csikorgatva.
- Hogyne. -karolta át a nyakamat a vékony karjaival.
- Szóval nem tudom hogyan kezdjek bele, de szeretném tudni, hogy rendben vagy-e ezzel. És hogy jól vagy-e?
- Nem értelek, Sim. -döntötte a fejét a vállamnak miközben próbálta kordában tartani magát. Már percek óta a farkamon ült, de még mindig nem mozdultunk meg. Kezdett szakadni rólam a víz, a sok erőlködéstől.
- Tudom, hogy mennyire féltél attól, hogy fájni fog szülés után a szex. Pár nappal ezelőtt pedig nem úgy bántam veled ahogyan kellett volna, egyszerűen csak keféltünk és meg sem kérdeztem, hogy rendben van-e ez neked.
- Jól vagyok Sim, nem lehetnék jobban. Nem fájt egyáltalán.
- Biztos minden rendben? -már szinte a nyelvemet haraptam, annyira szorította a farkamat Polly hüvelye.
- Igen. Pontosan annyira élveztem, mint előtte.
- Ezt jó hallani. -szívtam be az illatát.
- Polly...
- Igen?
- A múltkor nem használtam óvszert.
- Tudom.
- Oké... csak, mindegy. -inkább befogtam a számat.
- Vettem be esemény utáni gyógyszert.
- Értem. Polls...
- Hm?
- Meddig kínozzuk még egymást?
- Te akartál csevegni, én csak követtem a példád.
- Jó, hát szerintem inkább haladjunk.
- Okés.
A menyasszonyom egy kissé felemelkedett, majd le és elkezdett lovagolni rajtam. Végre.
Megragadtam a tarkóját, az ajkát az enyémre kényszerítettem és közben próbáltam nyugtatni magam, nehogy egy másodperc alatt elmenjek az általa kiadott hangok hallatán.
- Kibaszottul szeretlek! -nyögtem, amikor egyre gyorsabb és gyoryabb tempóra váltott.
- Én meg kibaszottul remélem, hogy ezt az egészet most azonnal befejezitek! -jött egy hang az előszoba felől.
Polly ledermedt, pont ahogyan én. A szája az enyémen volt, a kezem a fenekén, a farkam pedig még mindig túlásogasan is benne.
A hang az előszobából meg nagyon is Polly apjának a hangja volt.
- Felviszem a gyerekeket a szobájukba, addigra könyörgöm kapjátok össze magatokat.
Megvártuk míg George felmegy a lépcsőn, aztán lendületbe kerültünk.
Polly felhúzta magára a bugyiját, én meg megszabadítottam magamat az óvszertől és visszacipzároztam magamat.
Felálltam a kanapéról és kínosan a menyasszonyom szemébe néztem.
- Ez egy nagyon kellemetlen beszélgetés lesz. -túrt bele a hajába.
- Ettől félek.
Közelebb léptem hozzá, de csak egy gyors puszit nyomtam a szájára.
- Minden rendben lesz, hiszen minden visszatért a régi kerékvágásba, sőt, sokkal tapasztaltabbak lettünk. Mostmár tudunk kezelni minden velünk kapcsolatos eseményt, nem?
- De, persze. -sóhajtozott és lehuppant a kanapéra.
Én csak az ülőgarnitúra szélére ültem. Azt akartam, hogy George lássa, teljes mértékben tisztelem őt is és a lányát is.
Polly apja kifejezéstelen arccal jött le a lépcsőn, majd leült a fotelbe.
- Fogalmam sincs mit műveltek. Tényleg nem tudom felfogni. -kezdett bele. Őszintén, talán ez volt az első alkalom, amikor a saját gondolatait kezdte el mondani és nem a feleségét. Furcsa érzés volt.
- Egyértelmű, hogy a terhesség során történt valami, ami miatt megtört a kapcsolatotok, azután meg az ikrek megszülettek és mintha ti idegenekké váltatok volna. Ezután sírva felhívtál engem, hogy adjak tanácsot, mert nem akarsz Simonnal lenni. -mutatott a lányára. - Szünetet tartottatok, bejött a képbe egy csávó, akiről azt hitted mennyire jó ember, azután vele is hirtelen megszűnt a kapcsolatod és most ott tartunk, hogy megint keféltek egymással. Jól tudom?
Elhúztam a számat, mert tényleg elég rosszul hangzott ez az egész.
- Jól tudom? -kérdezte meg ismét George.
- Igen, apu.
- Nem tudom mir csináltok, nem tudom mi ez az egész, mert nem mondtok el semmit nekünk. Annyit tudok, hogy meg kell oldanotok a helyzetet. Engem nem érdekel, hogy együtt maradtok-e vagy külön, de a gyerekeiteket nézzétek. A legjobbat kell nekik megadnotok, de most mindenféle formátokban vagytok, de nem a legjobban. Ez így nem mehet tovább és ezt tudnotok kell.
- Kibékültünk, mostmár rendben vagyunk. -szólalt meg Polly.
- Nem azzal fogtok kibékülni, hogy összefekszetek a kanapén. Ez ennél sokkal mélyebb.
- Tudjuk. Megbeszéltük a dolgokat.
- Jól van. -állt fel. - Nem akarok beleszólni, de ezt muszáj voltam elmondani. Mennem kell.
Egy puszit nyomott Polly feje búbjára, majd köszönés nélkül elment.
Mostmár leültem Polly mellé és mehfogtam a kezét.
- Felhívtad apádat, mert nem akartál velem lenni.
- Simon...
- Ne haragudj! Befejeztem. -süllyedtem bele a párnákba.
- Szeretlek téged. Akkor is szerettelek, amikor elküldtelek. De tényleg úgy érzem, hogy szükségünk volt egy kis időre és térre. Ha nem lett volna ez az egész szünet, lehet megutáltalak volna a depresszióm miatt és lehet teljesen tönkrement volna a kapcsolatunk és esélyünk sem lett volna a javulásra. Csak azt bánom, hogy ebbe Ron is belekeveredett. Az én hibám, a legnagyobb hibám és vállalom. De a szívem szerint sosem akartam tőle semmit. Furán hangozhat, de hálás vagyok neki, mert ráébresztett arra, hogy téged tényleg senki sem pótolhat. Próbálkozhatnék ezer férfival, de mindenkit hozzád hasonlítanék és mindig te lennél a jobb.
Puszit nyomtam a halántékára és előhalásztam a jegygyűrűt a zsebemből. Magam felé fordítottam a kezét és ráhúztam az ujjára.
- Ez a tiéd. Később Hollyé lesz. Legyen ez a gyűrű a jelképe a családunknak.
Polly a száját az enyémhez nyomta és mosolyogva túrt a hajamba.
- Nézzük meg a gyerekeket.

-Nicole-
- Még egy kicsit tehetsz bele. -néztem ahogyan Zara tejet önt a tálba.
- Így már jó?
- Aham. Ügyes vagy. -mosolyogtam rá. - Mindjárt megyek segítek, addig ülj le.
Elmosogattam még pár edényt és leröröltem a konyhapultot.
- Sziasztok! -lépett be az ajtón Simon. Egy puszit nyomott Zara fejére és felment a lépcsőn.
Otthagytam a pakolást és inkább Zara felé indultam.
- Ezt most felverem. Aztán teszünk bele csokit és mehet is a sütőbe. Büszke vagyok rád! -nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.
Elkezdtem keverni a habverővel a sütemény masszáját és összehúzott szemmel néztem, ahogyan Simon egy telepakolt utazótáskával jön le.
- Na? Mész a Bahamákra?
- Vicces vagy, Nic. -dobta le a cuccát a földre, majd leült Zara mellé.
- Na mi a helyzet?
- Kibékültünk. Visszaköltözöm.
- Szuper. -morogtam.
- Most mi a baj? Nem örülsz?
- Dehogynem. Eggyel kevesebb embernek kell reggelit csinálnom. Hülye lennék, ha nem örülnék.
- Nem értelek.
- Én sem a ti kapcsolatotokat. De nem az én dolgom, azt csináltok amit akartok.
- Helyes. Miért süttök?
- Ma lesz vacsora Emmáéknál? Mike szülinapja van?
- Ó, bassza meg, kiment a fejemből.
- Azt látom.
- Oké, most intézkednem kell. Majd este találkozunk.
Felkapta a táskáját és kiviharzott a házból.
- Szörnyen bolond nagybátyád van. -borzoltam össze Zara haját. - Ne örökölj semmit a Scott vérből, kérlek.
Zara csak nagy szemekkel figyelt engem. Hát persze. Úgy sem érti meg még ezeket.
- Kihoznád a csokit a kamrából?
Zara leugrott a székről és szaladva érte el a kamrát.
Még mindig gyászolom azt, hogy nem lehet több gyerekem. Mindent megadnék azért, hogy újra anya lehessek, de ez csak egy hülye álom maradt a számomra.
Ahogyan az is, hogy újra normális légkör legyen a családon belül.
Markkal feszült a kapcsolatunk. Ő mindent megtesz, de én nem tudom kezelni a kedvességét és kegyetlenül is érzem magam emiatt. Peterrel még mindig rosszban voltunk. Magyarul minden a feje tetejére állt körülöttem és nem tudtam mit kéne tennem ellene.
...
- Még egy kanállal eszel és aztán mehetsz játszani. Esküszöm. -könyörgött Mark az ölében ülő Zarának.
- Nem. -makacsolta meg magát Zara.
- Miért erőlködsz? -nevetett Mike, a sörét kortyolgatva.
Mark megfogta a kanalat és valahogyan sikerült beletennie az ételt a lánya szájába.
- Rágd meg útközben! -kiabálta neki, de már hiába. Zara a nappaliban volt és a többiekkel már el is kezdte a játszást.
Simon a telefonját nyomkodva ült az asztal végén. Egész este ezt csinálta.
- Legközelebb ne gyere a szülinapomra! -kurjantotta el magát Mike.
- Tessék? -hümmögött Sim, szemét még mindig a telefonra szegezve.
Mark közelebb húzódott hozzám, átölelte a vállamat és a kezével a nyakláncommal játszadozott.
- Kapd be! Most megsértődtem. -kontrázott Mike.
Peter sasszemekkel figyelte ahogyan Mark az ékszeremmel van elfoglalva.
Nagyon fura hangulat volt.
Nina a férje oldalába bökött, amikor észrevette, hogy minket figyel, de Peter meg sem moccant.
Megdöntöttem a fejemet és felvettem vele a szemkontaktust.
- Mi van? -kérdeztem tőle.
- Semmi. -morogta.
- Mégis, mostmár kíváncsi vagyok.
- Könyörgöm ne veszekedjetek minden alkalmommal. -sóhajtott Emma.
- Ja, meglennék egy testvérbunyó nélkül. -bólintott Noah.
- Ez milyen nyaklánc? -kérdezte Pete.
- Milyen lenne?
Mark abbahagyta az ékszer piszkálását és ő is a nyakamra vezette a tekintetét, ahogyan mindenki a szobában. Még Simon is felkapta erre a fejét.
- Honnan van?
- Marktól kaptam. Még a gimiben. Miért?
- Semmi, csak nem ismertem fel.
- Fura vagy. -jegyeztem meg.
- Lehet.