1. Fejezet

9.1K 347 143
                                    

Hogy mi az első emlékem?

Még kissrác voltam, 5-6, talán már 7 éves is lehettem és apámmal furikáztunk a városban, olyan este 10 körül. Hétvége volt, az utak teljesen üresek voltak, és úgy gondolta, hogy élvezni fogom, ha egy kicsit gyorsabban hajtunk. Nem szegtünk meg semmilyen szabályt, nem mentünk többel a megengedettnél, de tél volt és az utak fagyosak voltak. És se mi, se pedig a velünk szembe kanyarodó autó nem számoltunk ezzel. Apám egyből a fékre lépett, mikor meglátta, hogy szembetűnik egy jármű, ami szemmel láthatóan elszabadult és a sofőr elvesztette az irányítását felette, de már késő volt. A két kocsi egymásnak ütközött, egyenesen szemből.

Az utolsó dolog, amit láttam egy vörös fény volt, majd minden elsötétült.

Másnap délután a kórházban ébredtem fel. Anyum vörösre zokogott szemmel ült az ágyam mellett, és egyből orvosok után kiáltott, mikor észrevette, hogy kinyitottam a szememet. Tőlük megtudtam, hogy nincsen semmi bajom, csak egy kicsit beütöttem a fejemet, de később, mikor azt hitték a körülöttem lévők, hogy alszok, több dolgot tudhattam meg. Frontálisan ütköztünk, a másik autó vezetője helyben meghalt, apu pedig a kórházban. A kocsi másik utasa (mert ők is ketten voltak) súlyos sérülést szenvedett, de volt annyi ereje, hogy kihívja a mentőket. És itt jött a nagy kérdés – én hogyan úsztam meg mindezt egyetlen kicsi agyrázkódással?
Na, innentől kezdett érdekessé válni az életem.

Napjainkban

Hogy mi történt azóta, hogy hivatalosan meg kellett volna halnom? Sok minden. Hagy kezdjem az elejénél.

Anyám azóta hozzáment egy gusztustalan pasihoz, aki egy címeres ökör és alkoholista. Legalábbis eléggé részegen szokott hazaérni egyre több este, főleg hónap végén. Ami azért jó, mert nem a legjobb az anyagi helyzetünk... És erre ő még iszik is. Mindegy, mikor még szerették egymást lett egy közös gyerekük, aki a húgom. Szeretem őt, de nem nagyon beszélek vele, mint unblock bárkivel is. Azt kihagytam, hogy én, meg anyám fószere, akit egyébként Robnak hívnak, gyűlöljük egymást. Én leginkább azért, mert egy hajléktalannak is jobb szaga van nála és az legalább nem vedel úgy, mintha a víz nem létezne, meg nem is olyan mocsok bunkó, mint ez. Ő meg szimplán azért, mert én utálom, meg mert meleg vagyok. Ja, igen, ezt az apróságot nem említettem. Meleg vagyok, de úgy 12 éves korom óta az egész kisvárosunk megtudta a pletykáknak köszönhetően. Igen, a drága pletykák, az igazságok, és a titkok megrontói… Gyűlölöm őket, de ez van. Igazából még jól is jártam vele.

Egyébként, a baleset már 10 éve történt. Ma már 16 éves vagyok, és többnyire normális. Tizenegyedikes vagyok a városunk gimijében, és a suli mellett dolgozok. Nagyjából mindent én fizetek magamnak, egyedül a lakhatást nem. Nagyon kicsi házban élünk, úgy férünk el négyen, hogy én a padláson lakok. Bár, ez engem egyáltalán nem zavar. Talán az, hogy télen egy kicsit hideg, nyáron meg nagyon meleg, de szerencsére nagyon jó a tűrőképességem hőmérsékletek szempontjából. Illetve esténként, ha olyan kedvem van, szívesen kimászok a tetőre és csak bámulom az eget. Ez az egyik kedvenc hobbim. Nézni a nagy világegyetemet, és azon gondolkodni, hogy ki vagyok és miért vagyok ilyen…
A baleset óta nagyon elzárkóztam. A suliban csak akkor hallani a hangom, amikor muszáj beszélnem. Szinte senkivel nem beszélek, egyedül Sammel, aki az egyetlen barátom. Egy osztályba járunk, egy helyen dolgozunk, így elkerülhetetlen volt, hogy összehaverkodjunk, még úgy is, hogy mennyire tiltakozom az ellen, hogy emberi kapcsolatokat teremtsek. Meg egyébként régen jóban voltunk, csak külön váltak az útjaink, de most ismét talákoztunk. Egyébként biztos azt hiszitek, hogy fúbaszki, mekkora antiszociális ez a gyerek, de mindenre tökéletes indokom van.

Most azt várjátok, hogy elmondjam, mi? Majd ennek is eljön az ideje.

Nem hiszem, hogy nagy dolgot mondok azzal, hogy sose volt még pasim. Még ha szocializálódnék se lenne senki akinek egy olyan csődtömeg kell, mint amilyen én vagyok. Nem vagyok se jóképű, se szép szemű, se jó alkatú (kivéve, ha valakinek az jön be, hogy vékony vagyok mint egy deszka) és a tulajdonságaimmal még én is alig tudok együtt élni, nemhogy más. De ez van, tulajdonképpen már megszoktam a magányt… Az évek alatt már fel se tűnik az embernek.

Igazából matekon mi más is lehetne jobb, mint bemutatni magamat nagyjából részletesen? Sok dolgot úgyse tudnak már mondani, a legtöbb tárgyból én szoktam a tanárt kijavítani, nem pedig ők engem. Na nem dicsekvésből, csak azért, hogy választ adjak arra, miért nem az órára figyelek, hanem ülök a hátsó sarokban, felhúzott kapucnival, és félig fülessel betömött füllel. Utolsó órámon vagyok már szerencsére, de olyan mintha kínoznának. Persze, mindenki ezt mondja, de nekem komolyan az. Nem tudom hogy hogyan és miért, de fotografikus memóriám van, így elég egyszer elolvasnom valamit, és szinte teljesen pontosan visszamondom, akár álmomból felkeltve is. Tudom, tudom, sok ember ölne ezért. De mikor már a tizedik olyan órán ülsz, ahol ugyanazt gyakoroljátok, rohadt unalmassá válik a történet. Még alapesetben is, nemhogy ilyen memóriával. De nem panaszkodok, mert annak hála, hogy nem kell tanulnom órákat délutánonként, sok időm szabadul fel. Ilyenkor általában dolgozok, vagy olvasok otthon. Képregények, sci-fi, fantasy regények az energiaforrásaim szinte. Meg a zenehallgatás. Na az határozottan. Amikor csak lehetséges, ott szól a fülemben a zene, kizárva a külvilág folyamatos faszságait. Bocsánat a csúnya beszédért, stresszoldó hatása van számomra. Meg a zenének is. Meg a ciginek is. Tudom, nem kéne, halálos, meg minden, de nem tehetek róla. A túl sok stressz nem vezet jóra az esetemben.

A szabadságot jelző csengő pedig végre valahára megszólalt.

-Bass, nincs kedved eljönni edzésre? - támadt le hátulról Sam, mikor már azt hittem, hogy végre kimehetek a suliból. Ja, amúgy a Bass a Sebastian becézése, ha valaki nem tudná hova tenni ezt a nevet.

-Sam, tudjuk erre a választ. Gyűlölöm a kosarat, te is tudod. - válaszoltam.

-Tudom, csak megpróbáltam… - nevetett. - Kicsit többet is kijárhatnál a szobádból. Nem lenne világvége, hidd el.

-Ezzel veszekednék. - jelentettem ki, és a kapu felé vettem az irányt. - Majd beszélünk!

-De... Ahh, jól van… Szia! - intett felém, és elindult a tornacsarnok felé, miközben én meg a hazafele vezető utat kezdtem el. Most már nyugodtan hallgathatom mindkét fülemben a zenét, mert az utcán vagyok. Szinte muszáj is hallgatnom, mert ha te vagy a város egyetlen nyíltan meleg gyereke, plusz még ha egy rossz helyzetű mexikói is vagy, akkor nem sokan szeretnek. Ja, igen, ezt se mondtam. Mexikóiak vagyunk, én még ott születtem, aztán beköltözünk ide. Gondolhatjátok, mennyire örültek az emberek nekünk. Az elmúlt években megismerhettem az előítéletek legnagyobb tárházát meleg mexikóiként. Könyvet írhatnék az emberek rosszindulatából… Na nem mintha érdekelne a világ véleménye ebben a dologban. Másban azért igen.

A házunk szerencsére elég közel van, röpke 15 perc az út. Még csak anyu van otthon, Rob majd talán este haza szédeleg a kocsmából. Bár, ha szerencsém lenne, elcsapná egy kocsi és egy gonddal kevesebb lenne az életemben, ami így is teli van problémákkal.

-Sebrero, te vagy az, drágám? - hallottam anyu hangját Leila szobája felől. Igen, Leila pedig a húgom.

-Igen, én! - kiáltottam és próbáltam túlharsogni a porszívó hangját. Anyu lekapcsolta a gépet, és kijött hozzám.

-Csináltam chilis babot, ha megéheznél, ott van a hűtőben. Ma éjszakás leszek. Rob meg nem tudom, hogy mikor jön, szóval figyelj Leila-ra légy szíves. - kért meg.

-Jól van… - egyeztem bele kelletlenül. Mint mondtam, szeretem őt. De nem akarom fölös veszélynek kitenni.

-Több lelkesedést, a húgod! - mondta anyu, és megölelt. Egyébként anyu egy nagyon csinos nő. Hosszú, egyenes haja van, és nagy barna szemei. Sugárzó, mindig vidám arca (amit amúgy nem értek, hogy hogyan csinál) és finom alakja volt. Egy kicsit kisebb volt nálam, én olyan 175 felett lehetek, szóval nem vagyunk valami nagyon magasak. Az átlagot erősítjük. - Na, nem tartalak fel, menjél nyugodtan pihenni.

-Köszi. - mosolyogtam rá, és felmentem a szobámba.

Sziasztok! 😁

Szóval, igen. Az utóbbi időben eltűntem, mert ezen az új sztorin dolgoztam. A Ki Vagy Te?-hez minden ötletem kimerült, ezért döntöttem úgy, hogy nyitok egy új sztorit, ami egy kicsit más mint az eddigiek. 😅 Ne haragudjatok rám ezért, ez egy olyan dolog, amiről nem tehetek... :/ Aki írt már, az tudja, hogy nehéz tud lenni az, hogy miről írjon. De most ez a sztori kicsit jobban megfogott engem, és kipróbálom magam ebben a topicban is. 😅 Illetve, most egy gyenge, Pinteresten összeszedett kép a borító, de ez meg fog változni, már készül egy saját kép. 😁 Szóval, szép hétvégét, és majd jelentkezek. Puszi! 😘

A Valóság Határán | BefejezettWhere stories live. Discover now