A Valóság Határán | Befejezett

24. Fejezet

-Sziasztok! – kiáltottam be a konyhában tartózkodóknak, mikor megérkeztem. Velük is amúgy egyre jobban kezdek szocializálódni, de szerintem azért 2 év után már illik megismerni a kollégáidat. Jobb később, mint soha, nem?

-Szép délutánt. – köszöntött a műszakvezető. – Késtél egy jó 10 percet.

-Ne haragudj, vissza kellett fordulnom, mert otthon hagytam pár cuccomat. – mentegetőztem a srácnak. Talán Kyle a neve. Hosszú barna haja van, amit hátul lófarokba kötött, meg kék szeme. Amúgy egész helyes lenne, csak egy kicsit nagy az orra. De nekem nem tetszene úgy se, mert testalkatban nagyon hasonlít hozzám, szóval kb van csontja meg bőre. Jó, azért annyira durván nem nézek ki, de tény és való a rettenetesen vékony alkatom. És amúgy nagyon tenni se tudok ellene, mert úgy belém van kódolva, hogy nem tudok hízni. Mondjuk nem is akarok, tökéletesen meg vagyok elégedve magammal így, csak egy kicsit izmosodni kéne tekintve, hogy majdnem 17 évesen úgy nézek ki, mint egy pad.

-Jó, semmi baj, csak legközelebb figyelj, okés?

-Rendben, köszi. Mi a dolgom?

-Menj felszolgálni. – adta ki a munkámat. Hála istennek. – De majd azért kéne segíteni a mosogatásban is, ha kevesebben lesznek, jó?

-Oksa. – egyeztem bele, csak mehessek már, mert kezdek felrobbanni. Ha valamivele tudom vezetni ezt a feszültséget, ami most van bennem, az a kinti pörgés.

-Na, el veled. – legyintett felém, én meg rohantam felvenni a felszolgálós kötényt, meg magamhoz vettem egy jegyzetfüzetet és rohantam is ki az emberek közé.

Egyébként mostanában saját magam ellentéte lettem. Emberek közé akarok menni? Felszolgálni? Beszélgetek, sőt unblock valakivel összejöttem? Ezek mind olyan dolgok, amiket annak idején (sőt, nem is olyan kevés ideje) el se tudtam volna képzelni, erre most nézettek ide, örömmel rohangálok fel-le a kajáldában és veszem fel a rendeléseket. Mi a franc? De amúgy vannak olyan vendégek, akiket már tökre megismertem és beszélgető viszonyban vagyunk. Be kell vallanom, hogy nagyon elutasító voltam eddig, úgy mindenkivel. De mexikóiként és melegként sajnos nem látnak mindenhol szívesen, bárhogy próbáljuk azzal bíztatni magunkat, hogy jaj, de, már fejlődött a világ. Igazából én is sztereotipikus voltam eddig, mert automatikusan úgy gondoltam mindenkire, hogy úgyis csak bunkó akar velem lenni, vagy valami fogadás alanya vagyok tudtom nélkül és ezért offoltam az embereket úgy a harmadik mondatuk után. Mondjuk én amondó vagyok, hogy semmi sincs véletlen. Lehet, hogy összeismerkedtem volna egy melegges és egymásba szerettünk volna, de akkor most nem lennék együtt Chrisszel. És tényleg, be kell vallanom, hogy legyen bármennyire is furcsa mostanában, rettenetesen sokat jelent számomra. Szívem szerint néha már ott tartok, hogy leleplezném az erőmet előtte, mert nem akarok semmit se eltitkolni, de persze ez csak hiú ábránd. Csak attól félek, hogy mint más dolgok, ez is ki fog derülni előbb, vagy utóbb. És akkor lehet, hogy nézhetek, mert simán elfogadta volna, hogy kicsit nagyon más vagyok. Nagyon más értelemben. De persze ez nem így lenne. Csak én kezelem már mindennapi dolognak, hogy tárgyakat reptetek, ha mérges vagyok, meg még ki tudja mikre lehetek képes. Az biztos, hogy saját magam még mindig nem tudom használni az erőmet, de nem baj, mert legalább Chris mellett kiegyensúlyozottabb lettem. Plusz egy pont a javára.

-Bocsi, tudnál segíteni egy pillanatra? – hangzott el felém egy kérdés. Megfordultam és meglepetésemre az a srác állt előttem, aki még egyszer bent volt velem mosogatni. Emlékszetek a vörös hajú majdnem vörös szemű gyerekre? Na ez tökre ő volt, csak most barna szemmel. Mi a franc...

-Ömm... Igen? – válaszoltam zavarodottan. – Mi a probléma?

-Szeretnék a főnökkel beszélni, ha nem gond.