A Valóság Határán | Befejezett

9. Fejezet

Be kell, hogy valljam, nem is olyan rossz ez a kosár dolog. Vagyis, mint sport, nem játszanám, az biztos, de így, hogy jó társaságban voltam - és azért valljuk be, hagytak egy kicsit engem is érvényesülni - , tényleg jó volt. Egy óra játék után én is leizzadva és lihegve dobtam le magamat egy padra, mint pár másik srác. Pár perccel később Sam huppant le mellém, kicsit jobb állapotban, mint amiben én voltam.

-Na, csak nem jól érzed magad? – kérdezte.

-Csak egy kicsit. – nevettem.

-Látod, mondtam, hogy tök jó lesz! – veregette meg a vállam.

-Hát, ja, valami olyasmi. – motyogtam.

-És ahogy láttam, társaságod is akadt az elején. – vigyorgott rám mindenttudóan. Nagyon gyűlölöm, amikor ezt csinálja.

-Igen, de az nem jelent semmit. – mondtam.

-Mindegy, te tudod... De látod, csak nem olyan rossz egy kicsit szocializálódni. – boxolt bele a vállamba.

-Hát, nem vészes. De most kicsit sétálok egyet.

-Jól van. – bólintott. – Én meg megyek vissza játszani.

-Okés. – válaszoltam, és vele együtt felálltam a padról. Őszinte leszek, nem sokat jártam ezen a helyen, így szeretném egy kicsit felfedezni, hogy mik vannak errefelé. Egy kisebb dombon vagyunk, ami alatt egy nem valami nagy park feküdt. Mivel meleg idő van, és péntek, ezért az anyukák jókedvűen hozták ki a kisgyerekeiket a játszótérre, mely a park felét elfoglalja. Nem hiszem, hogy újat mondok, de nem szeretem a gyerekeket, ez alól persze Leila kivétel. Ő más eset, mikor ő jött, még nem voltam ilyen, és mégiscsak a húgomról van szó. Egyértelműen akár az életemet is kockáztatnám érte. 

Lesétáltam a nem túl meredek domboldalon, és sétáltam egy kicsit. Volt egy kis erdő is, ami a maradék hely negyedét foglalta. Bementem, és egy tavat találtam a fák között. Habár ugye nem szoktam errefele lenni, ez a hely mégis ismerős volt valahonnan. Párszor, mintha álmomban láttam volna, vagy ilyesmi, de mindig is hívogató, sőt, elbűvölő volt a tiszta vize, és a kis élőlények, amik benne úszkáltak. Nem tudtam, hogy ez egy létező hely, bár eddig ezeknek az emlékképeknek a tudatában se voltam. Kisebb sziklákkal volt körülvéve a tó, amitől egészen misztikus hangulata lett, pláne a fák mellett. Felkaptam egy laposabb követ, és elhajítottam a víz felé. Végigpattogott a kristálytiszta felszínen, majd mikor elvesztette a lendületét, elsüllyedt a mélybe, felbolygatva ezzel pár élőlényt. Egyszerűen ez a hely annyira békés, és varázslatos volt, hogy szerintem ez lesz a kedvenc elmélkedő helyszínem mostantól a tetőm után. 

Ledőltem az élénkzöld fűbe, a pulcsim kapucnijával párnát csináltam magamnak, és a szememet becsukva elkezdtem agyalni mindenen, ami csak eszembe jutott. Leginkább az egész világon. Az egész egyszerűen egy nagy csoda. Hogy lehetséges, hogy a semmiből, élőlények és dolgok keletkeztek? Volt egyszer valami, aminek vége lett, és elkezdődött ez. A tudósok szerint a Nagy Bumm, a hívők szerint istenek játszottak közre ebben az egészben, de igazából, semmi biztos bizonyítékunk nincs, semelyikre se. Bárhogy nézzük, ezt lehetetlen megfejteni. Mi lehetett előttünk? És most nem a kis planktonokra, meg ilyesmikre gondolok, amik random vizekben úszkáltak – melyeknek eredete ugyancsak ismeretlen –, hanem életre gondolok. Lehet olyan az egész, mint a Sims. Lehet, hogy az egész csak egy szimuláció. Ki tudja, az is előfordulhat, hogy mindannyian koporsókban fekszünk valahol, egy föld alatti helyen, és csak a gondolataink, meg az internet segítségével élünk. Vagy valami nagy kísérletezik velünk, és már a sokadik alkalom vagyunk mi, az előzőek pedig el lettek pusztítva, és ez volt a Nagy Bumm. És hogyan lehetséges az, hogy minden folyékony, minden szilárd, minden képlékeny, minden puha és kemény, és gáz és egyszerűen minden, apró részecskékből épül fel, amiből mi annyit tudunk, hogy atomoknak hívják őket, és majdnem a legkisebb részecskék. Ahogy ezeken gondolkoztam, és a friss levegő átjárta a tüdőmet akaratlanul is elnyomott az álom.

(*)

Mikor felkeltem, az ég már vöröslött, és egy sötét szempárt láttam engem nézni. Chris elkapta a tekintetét, amint észrevette, hogy fent vagyok, de végülis, felesleges volt, mert már rajta kaptam őt.

-Hát te? – kérdeztem, és felültem a mellettem törökülésben ülő fiú mellé. Fordultam egyet jobbra meg balra, hogy kiroppanjon a hátam, majd megvakartam a fejem. Esküszöm, rég aludtam ilyen jót.

-Láttalak, hogy erre jöttél, és mikor mindenki elindult hazafele, én inkább ide jöttem. Nem akartalak így itt hagyni, meg nem is tudtam, hogy jól vagy-e és aggódtam.

Alapból az lenne a válaszom egy ilyenre, hogy felesleges értem aggódni, nem vagyok ovis, de Chris más eset. – Köszönöm. – mosolyogtam felé.

Meglepve nézett rám, majd viszonozta a mosolyt, és kinyújtotta a lábát. – Ne köszönd. Csak...

-Csak? – kérdeztem, miután vártam pár percet, hogy hátha válaszol.

-Nem tudom. – rázta meg a fejét. – Fura ez az egész.

-Mire gondolsz?

-Hát, úgy rád. – mondta és most rajtam volt a sor meglepetten nézni.

-Ezt hogyan is kéne értenem?

-Nem rossz értelemben, nehogy azt hidd! – mentegetőzött gyorsan.

-Pedig nagyon úgy hangzott, hogy lefuráztál. – nevettem.

-Ahj, nem... - válaszolta és a kezébe temette az arcát. – Hanem az, hogy... Nem tudom, tetszel nekem.

Én némán ültem tovább, várva a folytatásra. Igazából, azt mondtam volna, hogy ő is tetszik nekem, de még nem akartam. Viszont nagyot liftezett a gyomrom, mikor eljutott a tudatomig, hogy tetszek neki. 

-Szóval, eddig nem tetszett úgy igazán senki se. – szólalt meg egy kis csend után Chris. – Teljesen biztos voltam abban, hogy aszexuális vagyok, mert nem izgatott se lány, se fiú. Aztán most meg itt vagy te, aki látszólag próbál elmarni magától, de mégis vonz engem.

-Nem próbállak elmarni magamtól... - nyögtem közbe. – Vagyis, igen, de nem azért, amiért hiszed.

-Akkor miért?

-Ez... bonyolult. Nem tudom még én magam se, hogy mit tegyek, és mit ne, viszont azt igen, hogy még nem ismerjük egymást...

-Akkor gyere el velem holnap este valahova. – ajánlotta reményteljesen fel. Belenéztem a szemébe – társalgásunk alatt most először – és látszott, hogy ő ezt tényleg komolyan gondolja, amivel nagyon zavarba hozott.

-Még várnék ezzel... Tudom, nem érted, hogy mi ez az egész dolog, amit csinálok, és én magam se értem. De, azt tudom, hogy még nem állok készen arra, hogy elmenjek veled.

-Még? – mosolygott rám.

-Még. – bólintottam. – Nem tudom, hogy mikor jutok el oda és nem tudom, hogy van-e türelmed hozzám. Teljesen megérteném, ha egyszerűen inkább azt mondanád, hogy franc se fogja megvárni a szeszélyeim lecsillapodását, de... - elhallgattam, mert Chris oldalra hajolt, és egy puszit nyomott az arcomra. Bizsergető érzést hagyott az ajka azon a ponton, ahol érintkezett a bőrömmel, és éreztem, hogy a vér egyszerre önti el az arcomat és a fülemet. Mélyen egymás szemébe néztünk, és ő folytatta a beszédet.

-Megéri megvárni. – mondta. – Várok rád, bármennyit is kell. És nem foglak sürgetni. Abban a tempóban haladunk, amilyenben te szeretnél.

-Köszönöm. – nyögtem ki nehezen, még mindig megszeppenve. Még egy kis időt eltöltöttünk a tóparton, ami alatt pár perc erejéig rámertem hajtani a fejemet a vállára – életem legjobb pár perce volt szerintem –, majd mikor már a nap szinte teljesen eltűnt hazaindultunk. 

Sziasztok! 😁

Egyszerűen csak jöttek belőlem a szavak, és megszületett ez. Nem akarom siettetni a sztorit, szeretném jó részletesen csinálni a dolgokat, hogy minél jobb és élvezhetőbb legyen minden fejezet, ezért örültem, hogy így sikerült megírnom ezt a részt. 😂 Mert ugyan nem jöttek össze, de na. Haladást mutattak a fiaim. (Ki Vagy Te? olvasóknak üzenem, hogy holnap szerintem érkezek az új résszel, mert már meg van írva, csak még javítgatom, meg ilyesmik.) Szóval, hamarosan találkozunk, köszönöm, hogy elovastátok a részt, legyetek jók! Puszi! ❤