A Valóság Határán | Befejezett

20. Fejezet

Szeretjük, mikor teltház van az étteremben, csak akkor nem, ha valakinek valami dolga van és előbb el akarna menni. Na, most pont ez a szitu. Már állva esznek az emberek és a sor szó szerint a bejáraton kívül, az utcán van. Kígyózik, mint... mint a kígyók. A főni bemutatott valami új kaját, amit az ember vagy ismer és imád, vagy soha életében nem hallott róla – én az utóbbi vagyok. De ezek alapján megnyitok egy harmadik csoportot is, akik ismerik és gyűlölik, mert emiatt fogok elkésni a randimról.

-Könyörgöm, hagy induljak el, van még fél órám hazaérni, átöltözni és még odaérni. – ecseteltem a helyzetemet a pénztárban a műszakvezető csajnak. Alapvetően bírjuk egymást, meg minden, de ha munkáról van szó, akkor szigorú.

-Sebastian, nézz már körbe! – mutatott végig a kajáldán. – Nem tudlak elengedni még, sajnálom. Alapból isvan egy órád, azt muszáj leszel lehúzni, ha így marad a helyzet. Most pedig menj vissza rendeléseket felvenni.

-Jó. – mondtam. – De felhívom, hogy szóljak, hogy kések. – jelentettem ki és nyúltam a telefonomért.

-Szia. – köszönt Chris a telefonba. Hallatszott, hogy mosolyog és biztos vagyok benne, hogy már készen van és vár arra, hogy induljon értem, de sajna még nem tud.

-Chris, ne haragudj, de késni fogok, őszintén nem tudom mennyit. Teli van emberrel az étterem és nem enged el a vezető. A műszakom meg hivatalosan egy óra múlva jár le. – hadartam le.

-Semmi baj, odamegyek és megvárlak. – ajánlotta fel.

-De nincs hol várakozz, nem szeretném, ha kint kéne fagyoskodnod. – ellenkeztem.

-Nyugi, nem lesz probléma. Mindjárt ott leszek, rendben?

-Rendben. – sóhajtottam és letettem, majd rohantam vissza dolgozni. Talán gyorsabban, mint valaha.

(*)

-Köszi, hogy megvártál. – mondtam Chrisnek, mikor kimentem az ajtón és egy puszit nyomtam az arcára. Még mindig teltház van, de már nem érdekel, lejárt a munkaidőm.

-Nem kell köszöngetned, ez természetes. – mosolygott és közben elindultunk hazafelé.

-Mi jót csináltál ma? – érdeklődtem.

-Hát... Ettem, olvastam, tanultam, zenéltem, ilyesmik.

-Zenéltél? – akadtam fen a tevékenységen. – Mit zenélsz.

-Zongorázok. – ismerte be.

-Mi? És eddig miért nem mondtad?

-Nem tudom... Nem egy férfias hobbi, vagy ilyesmi, ezért inkább nem szoktam nagy dobra verni.

-És hány éve zongorázol? – faggattam.

-Csak egy pár éve, olyan 3-4. De nagyon szeretek, meg elvileg jól is tudok. – vonta meg a vállát. – Mindegy is, mondtam, csak egy otthoni hobbi. Neked nincs semmi ilyened?

-Nem, nem igazán... - ráztam meg a fejem. – Én nem vagyok otthon az ilyen dolgokban. Olvasok és ennyi.

-Végül is az is egy hobbi.

-Igen, de nem olyan. Nem én csinálom az egészet, csak az olvasás részét. Az lenne az igazi, ha olyan hobbim lenne, amit teljes mértékben én csinálok és nem kell hozzá más.

-Aha, értem. – bólintott Chris. – Miket próbáltál már?

-Hát... Rajzolás – kezdtem –, deszkázás, gitározás, bár azt nagyon régen és szerintem ennyi. De a gitár egész jól ment, ha jól emlékszem. Vagy lehet nem. Apunak tetszett, abban biztos vagyok.