A Valóság Határán | Befejezett

10. Fejezet

Az utcán álltam, az idő hideg volt, és szeles. Apró pelyhekben hó hullott a nagy, sötét égből. Tippre olyan 11 óra lehetett, de elvesztettem időérzékemet, mint ahogy azt sem tudtam pontosan beazonosítani, hogy merre járok. De azt biztosan tudtam, hogy ez a mi városunk. Végig néztem a házakon, melyek vészjóslóan, és természetellenesen magasra nyújtóztak felettem. Mind volt legalább 30 méter, holott csak két sor régebbi építésű 2-3 emeletes házról beszélünk. Az ablakok kísértetiesen sötétek voltak, minden világítást csak az utcai lámpák fényei adtak. Elkezdtem hazafele venni az irányt (vagyis, amerre gondoltam, hogy a házunk lehet), amikor a lámpák elkezdtek villogni és egy sikátor előtt teljesen elaludt az egyik. Fénycsóvák szűrődtek ki onnan, és kiáltásokat hallottam. Elindultam a sikátor felé, aztán...

Aztán felébredtem. Már másodjára látom ezt az álmot cirka 5 napon belül, és kezd egy kicsit aggasztani. Ritkán fordul elő az, hogy álmodok valamit, de ha megtörténik, akkor sose virágos mezőkről, és fényes szivárványokról szokott szólni. Az összes álmom veszélyesen valóságos, és bár mondhatnám, hogy mindössze ennyi. De nem csak valóságosak szoktak lenni, hanem sajnos néhány valóssággá is válik. Igen, ezt is írjuk fel a weirdo listámra - nem csak tárgyakat lebegtetek, hanem olykor jövőbe is látok. És sajnos nem olyan dolgokat, minthogy mi lesz a matek tz-ben, hanem káoszhoz vezető történéseket „jövendölök". Ezek az álmok olyan kettő éve kezdődtek, mikoris álmomban egy szörnyű vihar tombolt, én pedig egy parton álltam. Egy héttel később csapott le a Harvey nevű hurrikán az országra. Nem kicsit pánikoltam be, de aztán a valóságos álmokból egyre kevesebb lett, és nem ilyen katasztórfális méretűek voltak szerencsére. Viszont az, hogy már másodjára álmodom ugyan ezt, nem hiszem, hogy véletlen lenne.

De ha már szóba kerültek az álmok. A múlt péntek olyan élénken él bennem, mintha csak pár perce történt volna, és olyan az egész így visszagondolva, mintha azt is álmodtam volna. Egy darabka boldogság volt a szürke mindennapokban. És nem a képzeletem szüleménye, ez biztos, mert Chris is más azóta. Nem próbál meg annyira szóra bírni, megérti a dolgaimat. Inkább csendes pillanataink szoktak lenni, amikor a suliban vagyunk mondjuk, vagy hazafele jövünk. És valamiért nagyon jól esik az a kis csend. Viszont chaten azért szoktunk beszélgetni, bár akkor is tök felesleges dolgokról. Nem tudom, hogy hogyan meg miért van ez az egész, de azt igen, hogy nagyon élvezem.

Az ébresztőm vijjogása viszont arra kényszerített, hogy kikeljek az ágyból. Azok a mocskok ott a suliban befejezték az ablakcserét így hétfő óta újra van tanítás... Pedig olyan szívesen lennék még itthon. De bizonyos szempontból jó is, hogy végeztek, mert ez az egy hét is a karácsonyi szünetből fog lemenni, szóval majd szenteste napjára elkezdődik a pihenés.

Kikászálódtam az ágyból, felkaptam a farmerom, meg egy random pólót a földről, ami még nem volt nagyon büdös, arra ment a szokásos fekete pulcsim, és már mentem is le a konyhába. Leila és anyu már fent voltak, csak én voltam ilyen lusta dög, hogy ilyenkor szédelgek le a helyemről.

-Jó reggelt! - köszöntem. Nyomtam egy puszit Leila fejére, meg anyunak is adtam egyet és elővettem a narancslevet a hűtőből.

-Biztos vagy te abban, hogy az még jó? - kérdezte anyu.

-Ja, teljes mértékben. - jelentettem ki halál nyugodtan, és húzóra leittam a felét.

-Hát te tudod. - mondta anyu, és letett a húgom elé egy szendvicset. Rezgett egyet a telóm, én pedig nagyon jól tudtam, hogy Chris az, és éppen azt tudakolja, hogy lenne-e kedvem vele menni. Minden reggel megkérdezi ezt ezen a héten és persze mindig ugyan az a válaszom. Elővettem gyorsan és válaszoltam neki.

-Mit vigyorogsz ennyire Seb? - kérdezte anyu. Ja, igen, ő is szokott Seb-nek hívni. Ezt a megnevezést szeretem egyébként mind közül.

-Mi? Nem értem miről beszélsz. - válaszoltam halál komoly arccal, és a zsebembe süllyesztettem a telefonomat.