A reggelünk (már ha a tizenkét órát lehet reggelnek nevezni) elég... depisre sikeredett. Vagyis, nem depisnek nevezném, inkább felkészülősnek. Alapból vagy fél órát feküdtünk még csendben, kelés előtt és utána se voltunk sokkal bőszavúbbak. Szerintem mindketten lélekben próbáltunk átgondolni minden eshetőséget. Meg én mondjuk azt is, hogy anyuval ma közölni fogjuk a dolgokat.
Szóval, itt van ez a dolog, hogy mostanában előjönnek az emlékezetemből álmok, amiket annak idején nem értettem, de mostanában lehet, hogy kezdenek értelmet nyerni. Teljesen összefüggéstelenek, mintha egyszerre vagy tizenhárom filmet vetítenének a fejemben, különböző pontokból indítva, különböző sebességgel, nyelveken és az egyik rendesen megy a másik visszafelé a harmadik össze vissza, ilyenek. Van egy, ami a baleset estéjéről van, a vörös fénnyel kapcsolatban és aközben úgy érzem magam, mintha az a fény nem az enyém lenne. Mármint, az biztos, hogy olyan, mint az enyém. De mégse érzem úgy, hogy az enyém lenne. Aztán van egy tökre ismeretlen, de mégis ismerős, feketés-szürkés, olyan ötvenes éveiben járó pasas, akiről több dolgot egyáltalán nem tudok felidézni, csak ennyit. Lehetséges, hogy ismerem, lehet, hogy csak fogom, de akár az is elképzelhető, hogy ez én vagyok a jövőben és fogalmam sincs, hogy melyik. Volt egy olyan is, amikor a házunkban vagyunk és anyu is ott van, meg minden és leleplezem a képességemet és ő teljesen neutrálisan fogadta a dolgot. Ez nagyon remélem, hogy egy jövőbe látásom és ez lesz ma. Bár, hogy őszinte legyek, nekem anyuval kapcsolatban csak jó érzésem van. Ha rágondolok az egészre, nem olyan érzés, mint alapjáraton az egész nap, hanem egy kicsit jó és nagyon remélem, hogy az erőm nem csak a rossz dolgokat képes megjósolni, hanem a jót is.
-Kérsz kávét? – törte meg a csendet Chris.
-Aham. – bólintottam. – De ahhoz le kéne menni az emeletről.
-Ergo ki kéne kelni az ágyból... - sóhajtott a barátom.
-Nem aludhatnánk végig ezt a napot? – kérdeztem utolsó próbálkozásként.
-Könnyen lehet, hogy már nem kelnénk fel holnap. – váó Chris, te is tudsz pozitív lenni.
-Nem tudod visszatekerni az időt a múltkori harcotokig, velem együtt? – ötleteltem tovább. – Beszállok és ha kell egy életre elintézzük őket.
-Seb, az volt vagy egy hónapja. Az, hogy képes vagyok befolyásolni az időt, nem egyenlő azzal, hogy időutazó vagyok. Az már a múlt én maximum a közelmúltba tudok beleszólni. – magyarázta.
-Ahj, kár... - mondtam. – Pedig ez még egy megoldható lehetőség lett volna.
-Hát igen. – nevetett egy kicsit, de érezhető volt a hamisság benne. Ez messze nem szívből jövő volt. – Van valami sejtésed arról, hogy hánykor kéne indulnunk?
-Mennyi idő kocsival az út a városig?
-Minek menjünk kocsival, majd belassítom az időt. – válaszolta.
-Nem lassítasz be semmit és ma nem használjuk az erőinket, mert nem akarjuk kimeríteni magunkat estére. Minden energiánkra szükség lehet.
-Igaz... - bólintott. – Amúgy olyan egy-két óra, ha nincsenek sokan az autópályán, amin úgy húsz percet kell menni. Ha az okés, onnan tiszta utunk lesz az erdőn keresztül.
-Rendben, akkor induljunk olyan hétkor. Előtte pedig átmegyünk ugye anyuhoz, olyan fél hat magasságában. Neked megfelel? – kérdeztem.
-Én azt csinálom, amit te mondasz, te látod, hogy mi fog történni, nem én. – vont vállat.
-Rendben. – sóhajtottam és megcsókoltam. – Akkor menjünk enni most már.
-Lehet nem árt. – nevetett és felkeltünk, hogy lemenjünk.
ESTÁS LEYENDO
A Valóság Határán | Befejezett
FantasíaSebastian Morales egy rejtélyes 16 éves fiú. Nem igazán ismerik őt, egyszerűen bemegy az iskolába, elvégzi a napot, hazamegy és másnapig szinte nem is látni. Azonban Chris Flatcher felfigyelt rá, amint a városba költözött, pontosan Sebastianék mellé...