A Valóság Határán | Befejezett

22. Fejezet

Szinte már régi ismerősként fogadtam ezt az utcát. Csak még mindig nem tudom, hogy hol vagyok. Az álom szokás szerint Windows XP gyorsasággal rajzolódott ki előttem – először a havazás, aztán a házak, maga az utca és az ilyesmik. Szinte még a bejelentkezési zenét is hallottam. Az tiszta sor, hogy nem látom kik vannak a sikátorban, ezt tapasztaltam már. De itt van a másik kérdés, hogy hol vagyok egyáltalán?

Körülnéztem az utcában, próbáltam valami ismerős dolgot keresni, de nem láttam semmit, kivéve egy bronz táblát az egyik ház falán. Odamentem hozzá, hogy lássam mi van ráírva, de nem jutottam sokra. Az álmok alapvető tudnivalója – konkrét szöveget nem fogsz tudni elolvasni. Ha mégis, az se biztos, hogy az, mert elég csak félrenézned és lazán megváltozik az egész. Ez itt sincsen másképp – függetlenül attól, hogy ez nem egészen álom – és annyit láttam, hogy van a táblán 5-6 betű. Talán volt egy B, de nem vagyok biztos benne. 

Visszamentem a kiindulási pontomra és elkezdtem gondolkodni, hogy vajon, ha nem megyek a sikátor közelébe, mennyi ideig lehetek az álomban? Megint szemügyre vettem a házakat. Nem tűnnek már annyira nagynak, mint annakidején, mikor először itt voltam, de még mindig nem természetes a méretük. Az ablakokon karácsonyi díszítések virítottak, fények villogtak, és mintha már fák is fel lennének állítva. Bár, ez nem jelent semmit. Még csak most kezdődött december, de már csomóan készen vannak vele. De az biztos, hogy nincs már sok időm hátra, hogy rájöjjek mi ez. Nem tudom, hogy pontosan mennyi, de a díszítések erre utalnak, meg egyszerűen csak érzem, hogy így van. Ne kérdezzétek hogyan, egyszerűen érzem a csontjaimban, a véremben, mindenemben és ez eléggé feszültté tesz.

Talán, ha találnék egy utat a főtér felé, akkor onnan már ismerném a várost és reggel emlékeznék rá, hogy merre kell mennem. De olyan ez a hely, mintha egy végtelenségig menő út lenne. Nem látok sehol se kijáratot. Aztán megint előjött ez a másik érzés, amit az árnyékok árasztanak magukból.

Végül arra jutottam, hogy már elegem van. Elindultam a sikátor felé, megint megjelentek az emberek, a többit meg már úgyis tudjátok...

Mikor felkeltem sóhajtottam egy jó nagyot, majd nyögéssel kísérve eresztettem ki a levegőmet. Már rohadtul elegem van ebből az egészből, arról meg már ne is beszéljünk, hogy még csak hajnali öt óra van és érzem, hogy nem fogok tudni visszaaludni. Úgy értem, mostanában, mikor nincs mellettem Chris, teli vagyok feszültséggel. Nem tudom, hogy mi okozza és hogyan tudnám leállítani, de az biztos, hogy van. Hogy őszinte legyek, lehet félelem. Hiszen mostanában elég sok dologtól kell „tartanom". 

Alapból itt van ez az álom. Nincs már mit ragozni rajta, egyértelműen baj lesz belőle. Aztán ugye azzal, hogy összejöttünk Chris-szel, veszélyeztetem őt az erőmmel. Mert bármikor felkaphatom úgy a vizet, hogy eldurran az agyam és akár lehet, hogy ráborítok egy szekrényt. Tegyük szóvá drága és egyetlen Robunkat is, aki alapjáraton beleköt a létezésembe, de már abba is, ha Chris mellett merek menni a ház előtt. Ami még mindig nem az ő háza és Chris még mindig a szomszédunk, csak ugye ő ezeket elfelejtette. Biztos a sok alkohol már annyira tönkretette az agyát, vagy csak egyszerűen leszarja. De szerintem egyszerre a kettő.

Felültem az ágyamban, nyújtóztam egyet, majd úgy döntöttem, hogy felöltözök és kimegyek a tetőre elszívni egy cigit. Ugye a stresszoldás. Meg ilyenkor mit tud csinálni az ember? Aludni nem tudok, mert olyan kipihent vagyok 3 óra után, mint más 13 után. Még mindig nem derült ki, hogy csak ilyen a szervezetem vagy a képességem egyik pozitív velejárója...

Kivételesen most egy fehér pulcsit kaptam fel, amit Chris-től csórtam mert megtetszett, ő meg odaadta. Grátisz, hogy olyan dezodor illata van, mint Chris-nek úgy mindig. Megjártam a tetőre vezető utamat és boldogan vehettem tudomásul, hogy az ég még mindig tiszta volt annak ellenére, hogy a távolban ismét gyülekeztek a felhők, hogy beborítsanak mindent is hóval napközben. Gyorsan leültem és bebugyoláltam magamat a takarómba, majd elővettem egy szálat és rágyújtottam. Szívtam egy nagyot a csikkből és lassan kifújtam, miközben az előttem fekvő kólás dobozra bámultam. Tegnap este hagytuk itt véletlen Chris-szel, miután rájöttünk, hogy szomjasak vagyunk, de nincs nálunk semmi. Gyorsan lemászott és beszaladt hozzájuk, majd pillanatokkal később kijött egy hatos kiszereléssel az egyik kezében. Majdnem leesett, miközben mászott fel, de végül gyorsan átvettem tőle és épségben felért. Oldalra néztem és megláttam, hogy itt hagyta a maradék bontatlan darabokat. Nem baj, majd valamikor jó lesz még.

Szívtam még egyet és megpróbáltam visszaemlékezni a vasárnapra, pontosabban arra, hogy mit éreztem, mikor használtam az erőmet. Leginkább dühöt, még mikor itthon voltam, utána pedig enyhébb sokkot, hogy mit tudtam csinálni és talán ezeket az érzéseket tudtam hasznosítani. Talán, ha valahogyan meg tudnám ragadni azt a feszültséget, ami bennem van, meg tudnám ismételni a dolgot. Megint szívtam és most nem csak üresen bámultam a kólás dobozra, hanem rákoncentráltam mindenre, ami bennem volt. Kinyújtottam a kezem a doboz felé és megpróbáltam valahogy megosztani az elmémet két részre – koncentráltam az érzéseimre és arra, hogy a dobozt meg tudjam mozdítani. Perceken keresztül ültem így, a cigim nagy része közben már le is égett, de nem történt semmi. Nyögve hátravetettem magam és legalább a maradékát elfogyasztottam, ha céltalan szobrozással elpazaroltam már a felét. Sóhajtottam egyet, becsuktam a szemem és elengedtem magam. Tévedni emberi dolog, mert mégis sikerült elaludnom.

(*)

Legközelebb akkor nyitottam ki a szemem, mikor a telefonom vad zúgásba kezdett a farzsebemben. Előrántottam és megláttam rajta Chris arcát, majd az órát is, miszerint már 20 perce fent kéne lennem. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam aztán gyorsan felpattantam és villám sebességgel bedobtam magamat a szobámba, hogy onnan fussak le a lépcsőn. Futólag köszöntem anyunak és Leilának, Robnak meg bemutattam, majd kiviharzottam a házból.

-Te azóta odafent voltál? – kérdezte Chris, mikor elindultunk.

-Mi? – kérdeztem vissza, mert még mindig nem kelt fel az agyam. – Nem, dehogyis. Ötkor felkeltem, aztán felmentem, mert gondolat túltengésem volt és levegőzni akartam.

-Aham, levegőzni. – bólogatott. Annak ellenére, hogy múltkor ő is tette, nem szereti, ha cigizek. Nem akarja, hogy korai halált haljak emiatt.

-Jó, muszáj voltam elszívni egy cigit, tudod. És veled nem szoktam csinálni, plusz, nincsen dohány íze se a számnak, szóval nem lehet egy rossz szavad se.

-Oké, oké... - forgatta a szemét. – Azért ellenőrizhetem? Csak hogy biztosra menjünk.

-El fogunk késni! – csitítottam le, mintha az ő hibája lenne és gyorsabbra vettük a tempót. 

Sziasztok! 😁

Ne haragudjatok, hogy most ennyire háttérbe szorult a sztori így az elmúlt pár napban, csak nagy volt a felhajtás körülöttem amúgy is, plusz még itt wattpadon is tevékenykedtem, meg minden, szóval ja. Meg, be kell vallanom, hogy ihlethiányban szenvedek megint, de ezt én úgy nevezem, hogy sztori középi tanácstalanság. Tudom, hogy mit akarok még, csak oda el kéne jutnom, de nem tudom hogy. Szóval, valószínűleg most csökkenni fog a részek minősége, meg ilyesmik, de nem baj. Azért remélem szerettek. 🙃 Jövök a következő résszel, amint tudok. Addig is puszi a fejetekre, sziasztok! 😘

U.i.: Ha akartok, kövessetek be instán i_cant_lift_the_weight néven, kezdem beüzemelni és minden féle trasht kirakni a mindennapjaimban, ha érdekel titeket. 😂 Na, sziasztok!