A Valóság Határán | Befejezett

36. Fejezet

Oké, álljunk pozitívan a dolgokhoz. Már a fát díszítjük és eddig nem volt semmiféle balhé, vagy bármi ilyesmi, ami jó jel. Mondjuk még csak dél van, szóval estig lehet bármi, de akkor is jó jel. Pláne, hogy Rob már vagy egy órája ki lett küldve a boltba, hogy megvegyen minden maradékot, amit elfelejtettünk beszerezni, anyu főz, mi meg Lei-el ugye a fával szórakozunk. De nagyon-nagyon lennék most inkább Chris-szel.

-Seb! – szólt rám Leila hangosan. Pont úgy néz ki, mint aki már ötödjére szólít engem és ez valószínűleg így is történt. Nem tudom, megint a gondolataimban vagyok. – Ideadnád azt a piros gömböt?

-Persze, ne haragudj. – mondtam és odanyújtottam neki gyorsan. Egyébként nálunk a fadíszítés úgy néz ki, hogy Lei díszít én pedig a férfimunkákat kapom. Tegyem azt ide, azt oda, ezt emeljem fel, ilyesmik. Mondjuk ez nekem tökéletes. Ha rajtam múlna a fa fekete lenne. Vagy a szürke ötven árnyalatába öltöztetném. (Khmm...)

-Min jár ennyire a fejed? – kérdezte, miközben kicserélte egy-két dísznek a helyét.

-Semmi különös, csak Chris. – sóhajtottam. Egyedül tölti a karácsonyt és olyan szarul érzem magam, hogy semmit nem tehetek ez ellen. Maximum annyit, hogy este kihívom a tetőre, amit már meg is beszéltem vele. De ne tudjátok meg milyen szenvedés az, hogy a szomszédban lakó pasidhoz nem mehetsz át karácsonykor, hogy ne legyen egyedül. A szívem szakad meg érte, komolyan.

-Akarsz róla beszélni? – nézett rám a húgom.

-Nem nagy dolog. – ráztam meg a fejem. Természetesen nem mondom el Leilának, mert jogosan teheti fel a kérdést, hogy hol van Chris apja, aki ugye nem is az apja. Kellemes szitu, nem?

-Hát, nem tudom, szerintem meg az. – vigyorgott. – Mostanában esténként folyton ott vagy. Vajon mit csináltok?

-Már megbocsáss. – néztem hitetlenkedve rá. – Tíz éves leszel, mégis mikre gondolsz te?

-Hát... - emelte fel a szemöldökét.

-Ez hallatlan. – háborogtam, miközben felálltam, hogy odamenjek hozzá. – Ezért a viselkedésért büntetés jár ám.

-Ajaj... - forgatta a szemét és mire észbe kapott volna én rálöktem a kanapéra és elkezdtem őt csikizni. Leila nagyon csikis. Komolyan. Ellentétben velem, szóval ezzel nagyon vissza tudok élni.

-Jó, elég elég! – kiáltotta, mikor levegőhöz jutott. Még kínoztam pár percig, aztán végül békén hagytam őt.

-Mellesleg, tanulni szoktunk. – mondtam. – Mielőtt bármi rosszra gondolnál, bár már úgyis mindegy.

-Pontosan. – bólintott egyet és visszament díszíteni a fát. Amúgy, most ahogy nézem, baromi nagyot nőtt ez a lány és a korához képest érett kinézete van. Nagyon szép, ezt tuti anyutól örökölte. De legalábbis nem Robtól. És tényleg, nem olyan, mint a mai fiatalok (most ez úgy hangzott, mintha vagy ötven éves lennék), hanem ugye olvas, nem sok barátja van, de azok mellett viszont kitart. Nagyon büszke vagyok, hogy a bátya lehetek. Ha már barátok, szólnom kéne Samnek, hogy megyünk-e a szilveszteri bulijára. Mindegy, az még egy hét, ráér.

-Mikor nőttél te meg ennyire? – kérdeztem.

-Nem tudom. – rántotta meg a vállát. Bűntudatom van, mert az erőm miatt nem foglalkoztam és nem foglalkozok annyit vele, mint amennyit mindig is akartam. Ugye azt régen mondtam, hogy imádom, de próbálok vele keveset lenni, mert féltem őt. És annyiszor ott lettem volna vele, csak egyszerűen nem mertem.

-Lei, ne haragudj... - mondtam neki, mire ő értetlenül nézett rám.

-Miért is?

-Hát, hogy keveset foglalkozok veled, amióta van Chris. Meg azelőtt is keveset voltam veled.