A Valóság Határán | Befejezett

13. Fejezet

Reggel (11 órát tessék érteni) hangos kiabálásra keltem. A tegnapi napomat teljesen befolyásolták az apuról mesélt dolgok. Úgy néz ki, hogy tényleg most, 10 év után jött ki rajtam ez az egész gyász dolog. Chris próbál nekem segíteni, és igazából, mikor vele beszélek, akkor jobban is vagyok, de utána visszatér ez a depis állapot. És ez meglehetősen szar. Ami azt illeti, most úgy érzem, hogy egy kicsit jobban vagyok. Lehet segített, hogy egy huzamban 6 órát telefonáltunk, és ami azt illeti, lehet, hogy készen lennék arra, hogy összejöjjünk. Nem tudom, hogy csak az beszél-e most belőlem, hogy mellettem volt, vagy ezek valós érzések, de most mindenesetre nem akarom már tovább halogatni és meg fogom vele beszélni a dolgokat, majd valamikor. 

A karommal eltakartam a szememet, hogy ne űzze ki az álmot a belőle teljesen a fény, ami amiatt van, hogy én hülye, nem húztam le tegnap a redőnyömet... Ahogy hallottam, éppen Rob pörölt anyuval, hogy mi az, hogy elfogyott az összes fájdalomcsillapító. Nos, ami azt illeti, ő falta be tegnap, mikor durván másodnaposan hazatántorgott. Mióta ismét visszaköltözött, azóta egyre rosszabb ez az ember. Én se hittem volna, hogy lehet még fokozni, de az, hogy már szinte minden nap részeg, tényleg durva. De nem baj, legalább előbb elpatkol. Viszont, most szembe kell néznem azzal a perpatvarral, ami odalent tombol.

A szokásos fekete szerelésemben lementem, mikor elcsendesedett a nép odalent. Rob a tv előtt terpeszkedett egy doboz sörrel a kezében, míg anyu valamilyen tésztát dagasztott egy tálban.

-Reggelt. – köszöntem.

-Szia drágám. – nézett fel mosolyogva rám. Mindig mosolyog, hogy csinálja ezt?

-Mit készítesz? – kérdeztem, és nekiálltam egy szendvicsnek.

-Pizza. Rég készítettem, szóval gondoltam megleplek vele titeket.

-Jól hangzik. – mondtam, és be is fejeztem a szenyakészítést, majd el is kezdtem enni.

-Tudom, nem tartozik rám, de az elmúlt napokban rendszeresen hallak telefonálni éjjel. Esetleg Chrisszel beszélsz?

-Aham. – bólintottam, mire elmosolyodott. – De semmi olyan. Csak felvidítjuk egymást, ha rosszul van a másik, meg ilyesmik.

-Értem. – bólogatott. Benéztem a nappaliba, ahol Rob még mindig a tv-t bámulta, de úgy nézett ki, mintha fél füllel hallgatna minket, ezért inkább nem szóltam vele kapcsolatosan egy szót se. Csak ettem csendben a szendvicsemet, és ennyi. Egyébként, nem lehet őt valamiért feljelenteni? Családon belüli erőszak miatt nem, mert nem bántott még semelyikünket se. Mondjuk nagyon ajánlom neki, hogy ez így is maradjon. Valószínűleg az lenne az első alkalom, hogy örömmel használom a képességemet. De komolyan. Nem bünteti a törvény az alkoholizmust, vagy valami ilyesmi? Mert akkor mondjuk nagyon csúnya ideig ülhetne a hidegen. Lehet hallgatnom kéne anyura, és elhinni, hogy miattunk engedi, hogy még itt legyen, nem pedig azon agyalni, hogy hogyan tudom innen eltüntetni...

-Behívtak mára dolgozni. – közöltem anyuval, mert eszembe jutott. – Már csütörtökön szóltak, csak úgy voltam vele, hogy ahh, ráér még szólni.

-Okés. Mikor mész?

-Szokásos, szóval ne várj meg este. – nevettem.

-Nem kéne neked tanulnod is néha?

-Minek? Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy igazából mindent tudok. – vontam meg a vállam.

-De jó egyeseknek. – mondta viccesen.

-Én speciel ötös vagyok, de biztos az egyeseknek is jó. – poénkodtam.

-Ha, ha... Ezen még dolgozz. – forgatta meg a szemét anyu.