A Valóság Határán | Befejezett

17. Fejezet

Hála mindenkinek, akinek ezért hálás lehetek, a mai napon nem kellett arra felkelnem éjjel, hogy izzadságban úszok és úgy lihegek, mintha legalább a félmaratonon lennék túl. Őszintén azt kívánom, hogy bár azt kéne csinálnom, mint ezt az álmot újra és újra látni, de nem. Már napi szinten álmodok azzal az utcával és megőrjít, hogy nem tudom kitalálni mi ez az egész... Elkezdtem tanulni a tudatos álmodás dolgot, amiről még régebben beszélt nekem Chris, de semmit nem használ, tekintve, hogy teljesen tudatomnál vagyok az álmaimban és én irányítom, magamat. Ordítani tudnék, de félő, hogy pár bútort kicsit megmozdítanék vele. Csak egyszerűen azt érzem, hogy rohadt nagy baj lesz és nem jutok el oda, hogy megtudjam mi.

Viszont... Ha már Chris szóba jött. Dobjuk fel a reggelemet vele. Habár a szombat nagyszerűen sikeredett, úgy döntöttünk, hogy szeretnénk még egy randit, mielőtt megváltoztatjuk a kapcsolati státuszunkat csak barátokról Barátokra. Ameddig van még olyan 5 nap, tekintve, hogy vasárnapra beszéltük és ma még csak kedd van. De szinte már majdnem úgy viselkedünk, mintha egy pár lennénk. És meglepő módon eddig még senki se szólt be nekünk a suliban, bár ezt szerintem annak köszönhetjük, hogy Chris a menő kosaras srácok köréhez tartozik és velük még a sima menő srácok se mernek baszakodni. Szóval, jó palit fogtam ki.

A szokásos reggeli rutinom után mosolyogva léptem ki a hóesésbe, ahol már Chris várt rám. Nagy ölelésre nyitotta a karját, én meg egyből azt céloztam meg. Nem járunk? Nem baj, attól még megölelhetjük egymást.

-Tökéletes kontrasztot alkotunk. – állapította meg, mikor elengedtük egymást. Igaza volt, én teljesen fekete felszerelésben voltam, ő meg teljesen fehérben.

-Hát, te vagy a hülye, hogy havas időben fehérbe öltöztél. – vontam meg a vállamat és elindultunk.

-Lehet igazad van... - mondta. – De azért ne felejtsük el, hogy ilyenkor még nem kéne esnie a hónak.

-Igen... - értettem vele egyet. Na, ez a dolog nagyon aggaszt. A hóesés. Folyamatosan. Komolyan, talán egy-két percre szokott leállni. Nem durva, egy nap talán 5 centit esik, de megnehezíti azt, hogy nagyjából tudjam, hogy mikor következik be az álmom. Bár, meg fogom érezni, mint ahogy azt is érzem, hogy nem sok idő. Ha legalább csak arra rájönnék, hogy hol van az a hely, hogy szólhassak az embereknek, hogy vigyázzanak a tűzre, vagy nem tudom. Még az se biztos, hogy tűz fényeit szoktam látni a sikátorban, de elég valószínű, mert hőt árasztott magából. Egyszer sikerült elérnem a sikátorig egyébként, de azt is úgy, hogy életem legdurvább sprintjét teljesítettem és csak pár másodpercig lehettem ott. Annyira emlékszek még, hogy talán három embert láttam és ennyi. Felébredtem.

-Jaj, de elgondolkodtál. – szólalt meg Chris.

-Ja, semmi különös. Csak van egy dolog, ami mostanában aggaszt egy kicsit, de ennyi.

-Akarsz róla beszélni?

-Nem, nem olyan komoly. - hazudtam. Egyértelműen nem osztom meg vele azt, hogy jövőbe látok álmomban.

-Okés. – bólintott. – Akkor, mit szólnál, ha megbeszélnénk a hétvégét?

-Tökéletes. – mosolyogtam rá. – Mit terveztél?

-Nos, azt hallottam, hogy a héten állítanak fel egy koripályát, nem annyira messze a tavunktól. – ecsetelte a dolgot. – És arra gondoltam, hogy elmehetnénk korizni.

-Hát... én nem tudok. – mondtam félénken.

-Mi az, hogy nem tudsz?

-Hát, az, hogy nem tudok. Talán egyszer koriztam egész életemben, akkor is pofára estem.