A Valóság Határán | Befejezett

12. Fejezet

Tulajdonképpen nem értem, hogy miért kell már november elején karácsonyi, meg hálaadási reklámokat és dolgokat nyomatni. Jó, mondjuk a hálaadás már szezonális, de karácsony ahhoz képest még egy hónap, szóval még igazán ráérhetne... Pont ezért gyűlölök tv-t nézni, de néha azért belefér. Most is, anyuval és Leila-val nézünk valami random unalmas filmet. Rob szerencsére mára elhúzta a csíkot a barátaival, szóval lazulunk egy kicsit hármasban. Anyu meg én a kanapén ülünk, Leila meg épített magának párnákból egy helyet, szóval ő a földről néz fel a tv-re.

-Nincs semmi, amit el szeretnél mesélni Sebrero? - kérdezte kedves hangon anyu. Van egy állólámpa a szoba egyik sarkában, most az ég, mert nem akartunk olyan erős fényben ülni. Anyu arca pedig még szebbnek tűnt ennek a lámpának a fényében.

Nemlegesen megráztam a fejem. - Szerintem nem. - mondtam és belekortyoltam a mellettem lévő narancslevembe. Igen, a narancslé a kedvenc italom, ha még nem említettem volna, mint ugye a narancsos turmixunkat is szinte csak én szeretem.

-Na és mi van azzal a fiúval a szomszédból? - folytatta anyu, én meg félrenyeltem a kortyot és köhögtem párat. Na, ezek után lehetetlen letagadni, de azért lehet próbálkozni.

-Mi lenne? - válaszoltam könnyeket törölgetve, amik a fulladozásom következtében szöktek a szemembe. Reméltem, hogy vagyok elég ügyes ahhoz, hogy anyut megtévesszem és leszálljon a témáról. Én naiv...

-Hát, nem tudom, mikor ma reggel megöleltétek egymást a ház előtt, elég... Hogy is mondjam... Bizalmasnak tűnt a kapcsolatotok. - mosolygott rám.

Baszki... Erre nem is gondoltam, hogy anyu megláthat minket. Szóval, tegnap este Chris elég szarul volt lelkileg, én pedig végig hallgattam őt üzenetben. Hajnal háromig beszélgettünk, és ma reggel úgy gondoltam, hogy meg szeretném őt ölelni. Úgyis péntek van, hétfőre majd csak elfelejti.

-Hát... - kezdtem, és próbáltam valami hazugságot kitalálni. Végül feladtam, és egy sóhaj után inkább megadtam magam anyunak. - Nem tudom.

-Hogy érted, hogy nem tudod? Esetleg ő nem akarja, vagy mi a baj?

-Honnan veszed, hogy esetleg van nála esélyem? - nevettem. - De nem, mindkettőnk szeretné. Csak... Egy kis időt kértem tőle. Mert ez egy kicsit túl gyors számomra szerintem. - magyaráztam, és felhúztam a lábaim törökülésbe, majd felé fordultam. Ő is ugyan így tett, és elkezdtem mesélni neki. - Szóval, már beszéltünk erről. És igazából ő is időt kért, mert eddig neki nem tetszett senki, és nem is tudta egyáltalán, hogy melyik nemhez vonzódik, aztán megismert engem. Én meg nem akarok olyan hamar kapcsolatba kerülni, de valahogyan ránézek, és valami kellemes érzés tölt el. Mintha... Nem tudom. Mintha már sok-sok éve ismernénk egymást.

Anyu elmosolyodott, és csak egy kis csend után válaszolt. - Nem sokra emlékszel apádról, igaz?

-Nem igazán. - ráztam meg a fejem. - Csak néhány emlékfoszlány van és ennyi.

-Tudod, nagyon hasonlítasz rá. Neki is ilyen kócos, fekete haja volt, és tökéletesen ugyan ilyen színű bőre, mint neked. Ezt biztosra veszem, mert egyszer, fiatal korunkban halloween-kor kisminkeltem őt, és vettem neki alapozót, szóval, ha neked is kéne, szólj. - nevetett. - A szemed is olyan, mintha az övéről mintázták volna. Ugyan olyan sötétkék, és a te tekinteted is annyi bánatot áraszt, mintha a világ minden baját te viselnéd. Ez volt az egyik dolog, ami miatt beleszerettem. Mert egyből levett a lábamról a kinézetével.

-És mi volt a másik? - érdeklődtem.

-Ó, sok másik volt. - nevetett fel egy kicsit. - Ízig-vérig jó ember volt az édesapád. Mellette olyan volt az élet, mintha egy vígjáték lenne. Mindig volt valami a tarsolyában, amivel képes volt megnevettetni az embert. Emlékszem, egyszer egész nap sírtál. Nagyon rossz volt az idő, és nem tudtunk téged kivinni az utcára, ami akkoriban szívfájdalmad volt, mert imádtál kint lenni.