A Valóság Határán | Befejezett

6. Fejezet

-Hahó! – szóltam be a konyhába, mikor bementem a házba.

-Szervusz drágám. – kiáltott anyu. Éppen egy húst lapított, mikor bementem hozzá, majd megállt és összezavarodottan nézett rám. – Te mégis mit keresel ilyen korán itthon?

-A vihar olyan durva volt, hogy betörte a suli ablakait. – mondtam és leültem az asztalhoz. Egy kisebb tálba ki volt rakva pár alma. Elvettem egyet a halom tetejéről és elkezdtem enni, ami nálam nagy szó, mert nem szeretem a gyümölcsöket.

-Milyen vihar? – kérdezte, és hátra simította az egyik tincsét, ami az arcába lógott, majd folytatta a hús kínzását.

-Mi az, hogy milyen vihar? Jó, hogy nem döntötte össze a sulit.

-Itt nem volt semmi. – rázta meg a fejét. – Egy kis szél, meg a sötét felhők.

-Az... érdekes. – állapítottam meg. Ilyet se produkált még az, hogy kitörésem volt. Bár, őszintén, kezdek kételkedni abban, hogy ez az én művem.

-Mindegy, a lényeg, hogy nem történt semmi komolyabb. Elvittem Leila-t orvoshoz.

-És mi baja? – érdeklődtem.

-Szerencsére csak egy erősebb megfázása van. Most alszik.

-Jól van akkor.

-Ja, és hívott a főnököd is, mert téged nem ért el. Azt az üzenetet kell átadnom, hogyha esetleg ráérnél, akkor ugorj be, mert nagyon sokan vannak ma.

-Okés. Most úgy se tudnék sok dolgot csinálni, szóval szerintem egy fél óra és indulok.

-Rendben. – mondta, és elindultam a lépcsőm felé. – Egyébként, Rob egy ideig nem jön haza. Jobbnak láttuk, ha most távol marad egy kicsit.

-Nagyszerű döntés. – válaszoltam, és felsiettem a szobámba.

(*)

Szóval, a munkahelyem. Egy autópálya melletti kis vendéglőben dolgozok, tudjátok az a tipikus amcsi hely, ahol turmixokat, meg minden féle sült cuccokat adnak olyan piros kosárban, csak mi árulunk normálisabb ételeket is, mint pizza vagy tésztás dolgok. Szóval igen, általában elég forgalmasak vagyunk. Én meg egy multifunkcionális dolgozó vagyok. Mosogatok, segítek a szakácsoknak, felveszem, meg kiviszem a rendeléseket. Kasszába csak azért nem tesznek be, mert nem vagyok még nagykorú, és törvény szerint nem lehet 18 év alatt pénzzel foglalkozni. Hülyeség szerintem, de ez van. Igazából nem számít, mert attól még én szeretem ezt a helyet. Valahogy itt úgy érzem magam, mintha teljesen normális lennék. Mintha nem lenne egy olyan képességem, ami életveszélyes, és mintha a családi hátterem és a múltam is tök okés lenne. A munkatársaim ezekkel nem törődnek, lehet nem is tudják (a képességemet mondjuk egyértelműen nem tudják) és pont ezért szeretek ennyire itt lenni. Mert mondjuk én már megszoktam azt, hogy természetfeletti erőm van, és teljesen normálisan kezelem. De attól még néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy hahó, baromi veszélyes vagyok. ÉS valahogy ezen a helyen mégis teljesen el tudok erről feledkezni.

Szóval, mint mondtam, elég nagy forgalomnak örvendünk, de a hely mindig csak olyan feléig szokott teli lenni. Viszont most olyan szinten teltház van, hogy úgy kellett átásnom magam, hogy be tudjak menni a konyhába. A 60 férőhelyes étteremben voltak vagy 120-an. Hátul viszont sokkal nagyobb káosz fogadott, mint kint. Van összesen 8 szakácsunk, de sose vannak bent egyszerre. Na ez most nem így volt. Minden tűzhelyen fortyogott valami, és mindenki fel-le szaladgált.

-Emberek, mi folyik itt? – kiáltottam, mikor bementem.

-Kínai turisták. – mondta egy srác. Ja, igen, imádom a melóhelyemet, meg a munkatársaimat, de egynek se tudom a nevét. Ők tudják az enyémet, de ez nálam elmaradt.