A Valóság Határán | Befejezett

5. Fejezet

A szél olyan erősen tört be az épületbe, hogy szinte csodálom, hogy nem dőlt össze az egész hely, miközben a jéghideg eső áztatott bennünket. A lányok sikongattak, a fiúk ordibáltak, míg valakik csendben felkészültek a halálra. Szerencsére erre semmi szükség, mert a tanárunk tökéletesen kezelte a helyzetet, érett felnőtt módjára. Vagyis, nem igazán. A tanári asztal alatt kuporgott, felhúzott lábbal, és előre-hátra dülöngélt, üveges tekintettel. Szóval, az osztályban eluralkodott a teljes káosz. Ismét Chris-nek kellett a legbevállalósabbnak lennie, így kibújt az asztal alól, és megpróbálta a vihart túlkiabálva rendezni az osztályt.

-Mindenki, kifelé a folyosóra! - kiáltotta, amit a körülöttünk lévők meg is hallottak és teljesítettek. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy mindenki más is elkezdjen rohanni az ajtóhoz, hogy odakint kicsit nagyobb biztonságban legyünk.

Akkor érkezett ki a többi osztály is a mi oszlopunkból, amikor mi, szóval nem csak mi kaptunk az ablakrobbanásból. Szinte mindenki sokkos állapotban volt, és a többiek közül volt jó pár sebesült is. Szerencsére nálunk mindenki időben elbújt, így csak egy-két horzsolást szereztek néhányan. A másik oldalról is kijöttek a diákok, megnézni, hogy mi a fene történt idekint, majd az egyik tanár kiadta a parancsot, miszerint mindenki maradjon nyugton, az épület nem fog összedőlni, annak ellenére, hogy eléggé remegett. Mindenesetre én közelebb húzódtam a pincelejáró felé, csak a biztonság kedvéért. Ránéztem Chrisre, aki rendületlenül állt mellettem, de az arcán nem sokkot, vagy pánikot láttam, hanem inkább mintha dühös lett volna.

-Mi a fasz volt ez... - mondtam neki, mire megrebbent, és az arca hirtelen már pánikot tükrözött. Vagy, lehet, hogy eddig is ilyen volt, csak nem látok jól attól a kicsi sokktól, ami engem is ért. A többiekhez képest egész jól vagyok, Chris-szel együtt, de egyszerűen ez most teljesen megrémisztett... Ha mindez amiatt történt, mert tegnap egy kis kitörésem volt, akkor lehet inkább be kéne magamat zárnom a pincébe.

-Nem... nem tudom. - válaszolt bizonytalanul Chris, miközben a gondolataimban jártam. - De az biztos, hogy nem egy tűz- és balesetvédelmi próba.

-Hát, igen, az eléggé valószínű. - bólintottam. Most vettem észre, hogy milyen szűkösen is állunk. Christ és engem konkrétan csak centik választanak el egymástól. Ami meglehetősen izgató helyzet, szóval örülnék, ha valami megoldást találnának. Mint egy végszóként, meg is szólalt a hangosbemondó:

-A vihar tovább állt. Kérek mindenkit, hogy szedje össze a holmijait és menjetek haza, még mielőtt újra rákezd. A tanítás mára befejeződött. - tájékoztattak minket. Alapesetben az egész iskola egy emberként kiáltott volna fel, de ez most nem alapeset. Most örülhetünk, hogy senkinek se esett komolyabb baja. - Aki megsérült, kérjük, menjen az orvosiba, ott lekezelnek titeket. - Őszintén, észre se vettem, hogy a vihar már elállt. Talán mondjuk azért, mert minden ablaktól messze kerültem, de ez lényegtelen. A termünk felé fordultam, és a tömeg eltűnése után én is bementem.

-Jól vagy? - fogta meg a vállamat Chris, miközben beértem. Észre se vettem, hogy ő még mindig mögöttem van. Egyébként túl sokszor kommunikáltam ma vele és túl sokszor érintkeztünk. És ez nagyban ütközik a megrendíthetetlen elveimmel.

-Persze, jól vagyok. - válaszoltam, és levettem a vállamról a kezét. Úgy néztem érti, hogy mi a probléma, mert egy kicsit elvörösödött. - És te?

-Én is. - válaszolta. - Hazakísérlek.

-Tekintettel arra, hogy mellettem laksz, nehéz lenne nem azt tenned... - motyogtam, és előkaptam a fülesemet a táskámból.

-Még úgy is zenét akarsz hallgatni, hogy ott fogok melletted jönni? - kérdezte egy kicsit csalódottan.

-Miért, ha mellettem mész, az nem jelenti azt, hogy beszélnünk is kell. - vontam meg a vállam. Bár, hogy őszinte legyek, bánom, hogy ezt mondtam.