A Valóság Határán | Befejezett

15. Fejezet

És ismét, valahol a városunkban álltam, szeles, hideg, havas időben. Az időérzékem megint valahol a béka feneke alatt volt négy szinttel, mert most úgy éreztem, hogy hajnali 1 óra volt. Apró pelyhek helyett most olyan volt, mintha üveggolyó nagyságú hódarabok hullanának, amik maguk alá akarják temetni a várost. Lassan kirajzolódott a szemem előtt az utca többi része is. A lámpák, a – még mindig – természetellenesen magas házak és valami új. Eddig az ablakok csak sötétek voltak, de most olyan volt, mintha ennek a sötétségnek is ereje lett volna, ami húz egy bizonyos helyre. Elindultam az irányba, amerre ez az erő akarta, hogy menjek, felkészülve arra, hogy akár az életemet is kockáztathatom ezzel. De végül is, ha meghalok itt, a valós világban életben maradok, nem? 

Egyáltalán ez a valós világ? Vajon ha ez valóság, ismét megmentene az erőm?

Végül, mint már párszor, most is megjelent a sikátor, a lámpa pedig megint kialudt és kiáltások lettek hallhatóak, fehér és vörös fénycsóvákkal kísérve. Engedtem a kíváncsiságomnak és megindultam a zajok és fények forrása felé. Már elértem a kiégett lámpát.

De az álom véget ért.

-Ó, hála az istennek! – mondtam ki valószínűleg túl hangosan, mikor felkeltem az álmomból és azzal a lendülettel egyből fel is ültem. Nagyon megnyugtatott az, hogy csak álom volt az egész, mert komolyan kezdtem azt hinni, hogy valóság. Egy kis részem még mindig kételkedett abban, hogy most fent vagyok-e, de mikor körbe néztem a sötét, rendetlen szobámban és megcsapta a baromi hideg levegő a csupasz hátamat, ami erős borzongást váltott ki belőlem, rájöttem, hogy nagyon is ébren vagyok. És nagyon is pulcsiban kéne aludnom, de legalább egy pólóban.

Felkaptam a hozzám legközelebb levő felsőmet, ami mindenki meglepetésére a szokásos fekete melegítőm volt és kikeltem az ágyból. Tanulva a múltkori Sam fajta betörésből, már inkább macinaciban alszok, nehogy még egyszer valaki rám rontson és én egy szál boxert viseljek a takaró alatt. Mondjuk, van olyan, akit nem bánnék, de na... Mindegy. Ma lesz még csak az első randink, szóval még hanyagolom az ilyen gondolatokat.

Lekószáltam az emeletről és boldogan fogadtam, hogy Rob ma reggel dolgozik. Az már nem volt annyira jó hír, hogy anyu is, de legalább tudok egy kis időt tölteni végre Leilával, amire már mióta vártam. 

-Kopp, kopp. – néztem be a húgom résnyire nyitott szobaajtaján.

-Gyere Seb. – jött a válasz és benyitottam.

-Jó reggelt, hercegnő. – mosolyogtam rá. Ő az ágyán feküdt és egy könyvet lapozgatott. – Mit olvasol?

-Csak egy rövid könyv. Egy kis baráti társaságról szól, akik mindenféle kalandba keverednek, meg ilyenek. – mesélte. Leültem az ágya szélére és elkértem tőle a könyvet. Igaza volt, tényleg rövidke volt, nem lehetett hosszabb 100 oldalnál, de büszkeség töltött el, hogy még csak 9 éves a húgom, de imád olvasni.

-Jónak tűnik. – mondtam és visszaadtam neki. – Reggeliztél már?

Leila megrázta a fejét, mire én megfogtam a kezét és kivittem a konyhába őt.

Na, azt tudni kell, hogy nem tudok főzni. A tudományom kimerül egy szénné égett palacsinta adagban, de rántottát azért még tudok csinálni. Meg tükörtojást is. Fogjuk rá. Szóval, úgy gondoltam, hogy nekiállok megcsinálni két adagot, az csak nem olyan nehéz.

-Hogy megy a suli? – kérdeztem előkészülés közben Leilát. – Tudom, klisé kérdés, de a bátyád vagyok és tudni szeretném.

-Jól. – mondta. – Minden tantárgy tök jó szerintem.