A Valóság Határán | Befejezett

45. Fejezet

-Mutasd még egyszer, hogy mennyi idő alatt tudod megcsinálni a pajzsot. – utasított Chris én meg egy fájdalmas sóhaj után egy pillanat alatt magam elé „varázsoltam" a vörös falat, már kéz nélkül. Igen, kéz nélkül. Két nap alatt meg tudtam azt tanulni, amit Chris x év alatt nem, az elmémmel meg tudom idézni, ami azért fasza és hasznos na. Járkált előtte egy kicsit, nekidobott egy-két dolgot, megsorozta pár erőgömbbel és végül leengedhettem.

-Nem értem, hogy erre mi szükség volt, az elmúlt két napban majdnem nonstop ezt csináltuk. – mondtam.

-Az, hogy holnap van ötödike és cirka 24 óra múlva ott kell lennünk a városban. – válaszolta Chris. Stresszes? Nagyon. Elárulta már miért? Nagyon nem.

-Értem, de ezen nem segít az, ha ennyire ráizgulsz. – próbáltam megnyugtatni, sokadjára. De az elmúlt napokban a légkör is megváltozott köztünk. Nehogy félreértsetek, a kapcsolatunk nem romlott, sőt emiatt talán még szorosabb is lett, de tagadhatatlan, hogy nyakunkon van ez az egész szar. Álmom azóta se volt, így sejtésünk sincs a folytatásról, viszont ettől függetlenül ismét eluralkodott rajtam ez a rettenetes, csontig hatoló rossz érzés. Vajon, ha megtanulom kezelni a jövőbelátást, elmúlik ez? Egyáltalán meg tudom amúgy tanulni?

-Tudom, de nem tudok mit tenni ellene... - rázta meg a fejét és leült a kanapéra. Én lehuppantam mellé és hozzábújtam, hátha majd így lehiggad, de nem hiszem, hogy bármit is segítene.

-Figyelj, értem, hogy félsz a holnap miatt. Én is félek, pláne, hogy én érzem a rossz közeledtét. Vagyis, én nem is a rosszat érzem, hanem a káoszt. Nem tudom... De a lényeg, hogy felesleges ezen ennyire izgulni. – próbálkoztam.

-Tudom – karolt át –, csak neked könnyű ezeket mondanod. Én már ismerem őket és te még egyáltalán nem is harcoltál rendes, elő harcban.

-Hát, azért te is elég durván toltad, már nem azért. – nevettem. – Kaptam tőled pár találatot.

-Mintha te nem soroztál volna meg jó néhányszor. – vágott vissza Chris. – De az egy dolog, hogy ellenem jó vagy. Ott viszont ketten lesznek, sokkal tapasztaltabbak és amúgy is, lehet hoznak akár több embert is.

-Ők amúgy hány évesek? – kérdeztem.

-Azt hiszem huszonhárom, huszonnégy körül lehetnek. De számolj rá azért olyan egy-két évet. – gondolkodott el.

-Mi? Max tizennyolcnak néznek ki. – csodálkoztam.

-Hát, ilyen ez. Bár, szerintem amúgy nem lesz ott más ember. Eléggé magányos farkasok, nem is tudjuk, hogy ismernek-e más természetmágusokat.

-Remélhetőleg nem. – tettem hozzá. – De amúgy véleményem szerint ezeket diliházba kéne rakni.

-Nem lehet, még onnan is kiégetnék magukat... - sóhajtott a barátom. Mellesleg igaza van. Jó, hogy nem gyújtják már fel tényleg az egész várost.

-Hát... Először a templom, aztán erdőtüzek, épületeket gyújtogatnak és a többi eset. – soroltam.

-Pontosan.

-És amúgy, ha egy kicsit jobban megnézed, te is észrevetted, hogy egyre közelednek felénk?

-És még akkor ne stresszeljem túl a dolgot, köszi. – nevetett, de érezhetően nem volt ez a nevetés valós. Azért a hangulatunkat is befolyásolja a dolog, elég sokszor csak egymáshoz bújunk és létezünk. Tudjátok, nagyon baj még mindig, hogy Chris nem mondja el, mi történt anno. Mert, ha valamit csak elejtene belőle, már lehet, hogy azon is tudnék neki segíteni, nem? Az biztos, hogy egy nagy és fájdalmas sebet hagyott benne. Várjunk csak, valamiről anno a városban beszéltek, igaz? De persze, hogy nem jut eszembe, nem hiszem el!