A Valóság Határán | Befejezett

33. Fejezet

-Nem hiszem el! – kiáltottam, mikor már majdnem sikerült felemelnem a múltkor említett dobozt. Már 3 napja minden este próbálkozunk, de egyszerűen sehogy se sikerül.

-Már majdnem meg volt Seb. – ölelt át hátulról Chris. – Már megjelent körülötte a vörös fény.

-Jó, csak baromira nem mentünk vele még mindig semmire. – dühöngtem és megfordultam. – Mondd, mégis miért nem sikerül?

-Nem tudom. Makacs a vadlovad? – vont vállat Chris.

-Jaj, hagyj már a vadlovaiddal. – legyintettem, de elmosolyodtam. – Biztos vagyok benne, hogy neked nem volt ilyen nehéz megtanulni mindenféle dolgot csinálni a fénnyel.

-Ó, nehogy azt hidd. De volt segítségem, ugyanúgy, ahogy neked is van. – szorította meg a vállam. – A kezdetek mindig nehezek.

-Nem hagyhatnánk mára abba inkább ezt az egészet? Nem csinál semmi mást, csak kimerít. – mondtam, ami nem hazugság. El se hinnétek, hogy mennyi energiámat leszívja az, hogy folyamatosan koncentráljak egy jó emlékre, meg arra, hogy az a SZAROS DOBOZ VÉGRE REPÜLJÖN. Bocsánat, elengedtem magam.

-De, persze, ha nem akarod tovább csinálni, nincs semmi baj. Tudom, milyen fárasztó.

-Akkor megkérhetlek, hogy mesélj valamit? Mert egy ideje jár rajta a fejem. – mondtam és lehuppantam a barna kanapéra, ami a fal mellett állt. Amúgy tökre jó ez a pince, vagy alagsor, vagy szoba, vagy nem tudom minek nevezzem. Volt benne egy csomó dolog, amin lehet gyakorolni, nem csak az erőnkkel kapcsolatos dolgokat. Például a bal sarokba lett téve egy futópad, meg egy súlyemelő gép, ahogy elnézem kb minden izomra, szóval már értem, hogyan tartja magát fitten Chris. Ugye itt ez a kanapé, amin már mindketten ültünk, a velünk szemben lévő falon pedig egy tv. Aztán volt még egy nagy könyvespolc, teli könyvekkel, csakúgy, mint ami Chris szobájában állt. Igazából esküszöm ellaknék ezen a helyen. Mármint, tökre békés, meg otthonos a narancssárga falaival, meg a barna parkettájával, plusz ezekkel a cuccokkal.

-Persze, mondd. – várt kíváncsian Chris.

-Szóval, az apádról szeretnék kérdezni. Mármint, sose láttam még őt. Tudja egyáltalán, hogy te is természetmágus vagy? – igen, megmaradt bennem ez a megnevezés.

-Ah, az apám. Szóval, nem igazán mondtam neked igaz dolgokat, mikor ezekről meséltem, egyértelműen. Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy sokat költözünk, meg minden és így kötöttünk ki itt.

-Igen, asszem. – bólintottam bizonytalanul.

-Nos, ez egy kicsit máshogy van. Egyértelműen azért mondtam ezt, mert azt nem mondhattam, hogy hah képzeld, miattad vagyok itt. Akit apámnak mondok, az igazából annak a helynek az alapítója, ahonnan jövök. Bizonyos szinten mindannyiunk apja, aki ott lakik.

-És akkor mi van az igazi apáddal?

-Nem tudom. – vont vállat. – Egy alkoholista állat volt és amikor egyik este ájulásig itta magát segítséggel elszöktem. Utána nagyon sokat kóboroltunk, de végül megtaláltak minket. Majdnem belehaltam. – mesélte és nagyon sütött róla, hogy nem ez élete legjobb emléke. Inkább nem kérdeztem meg, hogy kivel kelt útra. Ha el akarja mondani, úgyis elfogja.

-Értem. És sajnálom. Ahogy elnézem, nem valami vidám dolog.

-Semmiség. Semelyikünk élete nem a legfényesebb. Az a része igaz, hogy Washingtonban születtem, meg hogy van egy öcsém. Asszem. Ha még életben van. Felőjük se tudok sokat.

-Hogyhogy?

-Akik ott vagyunk, mind volt egy családunk és senki nem tudta, hogy el fogunk menni. Eltűntünk. Természetesen ment ránk ki a körözés, de ott a hegyekben, senki nem gondolná, hogy megtalálnak. Pláne, hogy alapjáraton a fele utat se tudnák megtenni a halálra fagyás nélkül. Szóval, kerestek minket és tudod mit mondanak azokra, akiket sokáig nem találnak.