A Valóság Határán | Befejezett

26. Fejezet

Ahelyzet az, hogy elvesztem. Nagyon sok értelemben véve, hogy őszinte legyek. Kezdjük is az elején.

Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy mi történt hajnalban. Azt értem, hogy Chris egy ikerpárral harcolt, de ne felejtsük már el azt a tényt, hogy a két srác karja lángolt. És azok a lángok nem csak random lettek, hanem ők idézték őket, az összes többivel együtt, amiket a szerelmemre küldtek. Arról nem is beszélve, hogy engem akartak megszerezni. Ami ismételten nem jó hír, mert az erdőben barangolok teljes védelem nélkül, szóval bármikor lecsaphatnak rám. Márpedig az bukta, mert én nem igazán tudom irányítani az erőmet, ellentétben Chrisszel.

Na ő az egyik másik oka az elveszettségemnek. Mármint... Mi a fasz történt abban a sikátorban?! Random fénycsóvákat csinált, aztán meg valami sötét ködöt idézett, amivel eltűntette a két fiút ÉS ha ez még nem lenne elég, felszívódott egy ház árnyékában?! Annyira... Nem tudom... Egyszerűen rémisztő volt ott, ahogyan magabiztossággal tele állt az ellenségeivel szemben és megküzdött velük. De közben azt is elismerem, nagyon nem is tudom, hogy fogalmazzak, de imponáló volt számomra ahogyan megvédte magát és legyőzte őket. Csak az lenne a kérdésem, hogy EZ HOGYAN TÖRTÉNT?

El tudom képzelni, hogy ez az egész csak egy álom amúgy. Egy nagyon valósághű álom. Bár, ha az, akkor szeretném irányítani és jó lenne, ha mondjuk egy meleg tengerparton ücsörögnék, nem pedig a havas erdőben egy elhagyatott út mentén, az éjszaka közepén. Legalábbis szerintem a közepén. Mert amúgy most éppen ezt csinálom. Reggel próbáltam megtudni, hogy mégis hol a fenében vagyok, de a város lakosai diszkréten elküldtek az anyámba, mert ott vagyok, viszont annyit azért megtudtam, hogy nagyon messze vagyok az otthonomtól. Olyan egy nap kocsival is, nemhogy gyalog, a hidegben. Ami miatt ismételten kérdésekkel vagyok tele. Ha egy nap ide eljutni, mi hogyan kerültünk ide pár óra alatt? Egyetlen lehetséges magyarázatot látok erre az egészre, de szinte teljesen őrültség. Bár, őrült egy világban élünk, nemde?

Még jobban összehúztam a kabátomat, már ha lehet hova húzni még. Felálltam, leporoltam a farmeromat és tovább bandukoltam. Valahogy sikerült azt elérnem, hogy képes vagyok az erőmmel legalább fényt (illetve egy minimális hőt is) csinálni és nem esek el minden szarban, ami a lábam alá került. De ennyi is nagyon sok koncentrációmba kerül, ami nem annyira megy úgy, hogy remegek, mint a kocsonya. Viszont, nézzük a dolog jó oldalát – lehet, hogy életveszélyben vagyok, mert bármikor megtámadhat egy vadállat, vagy halálra fagyhatok, de legalább az erőm együttműködik velem. Ami jó jelnek tűnik számomra. Csak nehogy valaki észrevegyen a távolban. Egy vörös pont elég feltűnő tud lenni, ráadásul egy úton, független attól, hogy egy fél kocsi se jön errefelé.

Még egy jó dolog – még van maradék stressz cigim. És kevés stresszesebb helyzetet tudok elképzelni annál, hogy tanácstalanul elvesztél egy erdő közepén, ki tudja hány kilométernyire az otthonodtól. Szóval ennek az örömére rá is gyújtottam.

Egyébként, a testem már nagyon kezdi feladni a kitartását. Bárhogy nézzük, 24 órája folyamatosan kint vagyok a hidegben, ami most persze visszaváltott farkasordítóba. És még nekem sincs olyan ellenállásom a hideg ellen, amivel ezt ki lehet bírni. Az ujjaim már teljesen le voltak fagyva, bár az, hogy világítok a kezemmel kicsit felmelegíti őket. De ez is csak az egyiken érvényesül. A lábujjaim is rossz állapotban vannak már, mozgatni alig tudom őket. Remegek, de ezt ugye már említettem és a szemeim egyszerre könnyeznek, mintha folyó folyna belőlük, miközben ki vannak száradva. Ráadásul néha hideg szél kezd el fújni, szóval úgy érzem ma nagyon nem vagyok az univerzum kedvence.

Egy óra további kutyagolás után remegő lábakkal álltam meg egy nagy, ordas fa mellett. Öt perc pihenőt akartam tartani, de leroskadtam a fa tövébe és egyből összehúztam magam, hogy kicsit melegedjek.

-Baszki, miért nem én tudok tüzet varázsolni egy csettintéssel? – kérdeztem a kelleténél hangosabban és az égre néztem. Bár, a hangerő nem számított, hisz egyedül vagyok. Remélhetőleg.

Azonban ahogy kimondtam ezt a mondatot eszembe jutott egy emlék. Egy kepmingezés, amikor apámmal voltunk ketten egy erdő kellős közepén. Érdekes, hisz semmi emlékem nincs már róla, de ez valahogy most megjelent nekem. Olyan 6 éves forma lehettem és éppen fát gyűjtöttünk, hogy este tudjunk tüzet rakni. Ahogy elnéztem a leveleket a földön és még a fákon, szeptember lehetett és kezdett hűvöskés szél fújni. Nagyon halvány emlék volt egyébként, ezeken kívül alig tudtam kivenni bármit is, viszont a lényeget igen – keresnem kell olyan fát, ami nem nedves. Hiszen öngyújtóm van, de ha az kifogyna, van nálam gyufa is. Szóval, tudok én tüzet varázsolni egy csettintéssel, csak nekem kicsit nagyobb erőfeszítésbe kerül.

Feltápászkodtam és most jött a feladat oroszlán része – találni a fagyott, havas erdőben olyan fát, amit meg lehet gyújtani és égve is marad. Plusz nem megfagyni közben. Fél órán keresztül válogattam az ágakat, de így is csak egy maximum 15 percre elegendő adagot tudtam összehozni. Mondjuk lehet, hogy az a 15 perc életmentő lesz.

Visszamentem az autópályához, hogyha esetleg jönne valaki, hátha megesne rajtam a szíve, vagy nem tudom. Összerendeztem a fadarabokat úgy, ahogyan apám is tette az emlékemben és meggyújtottam egy gyufát, majd rájuk dobtam. Egy idegtépő pillanatig nem történt semmi, aztán a láng egyre megnagyobbodott és elkezdett hőt árasztani magából. Lehet, hogy nem túl biztonságos, amit csinálok most, nagyon sok szempontból, de nem izgat. Most csak egyedül a tűzből jövő meleg izgat engem, semmi más. Ha jön egy farkas, majd invitálom, hogy csüccsenjen ide mellém, van hely bőven, hozza a falkát is.

Lehető legjobban a tűz mellé fészkeltem magamat és reméltem, hogy elég lesz az a kis hő, amit ez szolgáltatni tud nekem. Becsuktam a szemem és a térdemre hajtottam a fejem – ismét eszembe jutottak a hajnalban történtek. Annyi kérdésem volt. Chris hogyan volt képes azokra, amikre és ugyan ez az ikrekkel kapcsolatban. Hogy kerültünk mi abba a városba, de ami a legfontosabb – hogy jövök én a szóba? Biztos vagyok benne, hogy amint újra látom Christ, addig nem menekül, míg meg nem magyaráz mindent. Bár, ez szinte lehetetlen. Kezdem elveszteni a reményt, hogy ezt túlélem.

Olyan szintű fáradtság tört rám, ami már jó régóta nem. Hirtelen most tudatosult az, hogy tegnap reggel óta nem aludtam, ami lassan már két napja van. Ezzel alapvetően sok gond nem lenne, ha otthon lennék az ágyamban, nem pedig egy erdőben a hidegben. Próbáltam küzdeni a fáradtságom ellen és elkezdeni felkészülni az utam folytatására, de egyszerűen képtelen voltam felállni a helyemről.

A távolban egy autó fényszóróit láttam meg. Felém tartott, aminek nem tudom, hogy örüljek-e. Ha nem egy gyilkos, aki (szerintem, de telefon nélkül nem tudom mennyi pontosan az idő) hajnal 1-kor kocsikázik és egy tök normális ember, aki segítene rajtam, akkor jó. Ha viszont nem... Az egy dolog, hogy fényt tudtam csinálni, de harcolni szerintem még mindig nem tudnék. Ezt se értem, hogy hogyan vagyok rá képes.

Én még mindig a fáradtságommal küszködtem, a kocsi pedig egyre közelebb ért hozzám. A tüzem már kialakult, valahogyan jeleznem kéne, hogy itt vagyok. De az elmém egyszerűen kifulladt, lerobbant, mindent csinált, csak nem működött. Jobban vacogtam, mint eddig, szóval nem tett jót ez a kis tábortűz se. Aztán az autó odaért mellém és lelassított. Vagyis, a mellettem lévő pályaszakaszhoz, én olyan röpke 5 méterre lehettem tőle. Nem tudom, hogy hogyan vett észre, de megtörtént és remélem, hogy túl fogom élni.

-Sebastian! – hallottam egy ismerős, mély, lágy hangot. A testemben egyből melegség áradt szét és erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felnézzek – Chris volt az. Az én Chrisem. Nem az, aki a sikátorban volt és abban az állapotban nem is emlékeztem a sikátorra. Odarohant hozzám és megcsókolt, majd magához ölelt.

-Jézusom, olyan hideg vagy, mint a jég! – mondta.

-Ne mondd... - válaszoltam, vagyis inkább elhaló hangon motyogtam. Tényleg nagyon rossz állapotba kerültem.

-Gyere. – suttogta Chris és a karjaiba vett. Elvitt az autóig és gyengén berakott a meleg utastérbe.

-Már biztonságban vagy. Nyugodtan aludhatsz, nem lesz semmi bajod. – puszilt meg és egyből mély álomba estem.