A Valóság Határán | Befejezett

3. Fejezet

Na, akkor ideje elmondanom szerintem azt is nektek, amit eddig magamban tartottam. Természetfeletti vagyok, a szó szoros értelmében. Az erőm leginkább a telekinézisben merül ki, de ez nekem bőven elég arra, hogy próbáljam teljesen elfojtani magamban. Meg az embereknek is ahhoz, hogy elfogassanak az állammal, onnan pedig valószínűleg halál lenne a sorsom. És amiatt, mert elfojtom magamban, néha kirobban belőlem. Többnyire erős, negatív érzelmek váltják ki - düh, szomorúság, csalódottság. Mostani helyzetemben az első hozta ki belőlem ezt. Illetve a balesetkor pedig ösztönösen védett meg az erőm, annak ellenére, hogy nem tudtam róla. Valószínűleg ekkor mutatta meg magát, hisz addig nem történt semmi ilyesmi különös, ha jól tudom... Ha használom az erőmet, a kezem körül mindig vörös fény jelenik meg, és a tárgyak körül is, amiket felemelek, ez volt az a vörös fény is a kocsiban.

Most, jelen esetben most majdnem minden tárgy körül ott volt a vörös szín, ami a szobámban található. A fény mindent megvilágított, és mindent körülvett, amit megmozdított. Nem tudtam irányítani, a kezeim mintha kőből lettek volna, olyan rendületlenül voltak mellettem. Teljesen tudatában voltam annak, mi történik - ez még a jobbik eset. Egyszer volt, hogy teljesen elvesztettem a testem felett az irányítást, és olyan volt, mintha a fejem felrobbant volna, miközben a tagjaim teljesen befeszültek. Soha, de soha nem akarom az újra átélni, és nem kívánom senkinek se...

-Sebrero drágám, minden rendben? - kérdezte anyu gyengéd hangon.

-Igen. - válaszoltam gyorsan, mert anyu hangjára sikerült leállítanom a bajt. Elkezdtem visszapakolni a cuccaimat a helyükre, bár azért a ruhásszekrényt nem olyan könnyű feltűnés mentesen tologatni.

-Biztos? - aggodalmaskodott tovább anyu.

-Persze. - kiáltottam vissza. Egyébként nem sokszor szoktak ilyen kitöréseim lenni, szerencsére. Általában itthon szoktam lenni olyankor, szóval nem is olyan nagy gáz, de valljuk be, az utóbbi időben egyre gyakoribb. 9 éve gyülemlik az erőm folyamatosan, ezért egyre többször tör ki és egyre erősebben. És ezért félek bárkit is magamhoz engedni. Mert nem akarom, hogy valakit bántsak, akit szeretek.

-Bejöhetek? - kérdezte anyu szomorkásan. Pár cucc még mindig a földön van, amit megpróbálhatnék az erőmmel eltűntetni, csak egy gond van a sok többi mellett - magamtól szinte sose tudom használni.

-Gyere. - mondtam és anyu benyitott. Megállt az ajtóban és a félfának támaszkodott. Láttam, hogy könnyes az arca, szóval odamentem hozzá, és átöleltem.

-Ne haragudj rá... - motyogta. - Túl sok melója van.

-Anyu. Tudod nagyon jól, hogy magasról leszarom mi baja van, meg mi nem. - jelentettem ki. - Nem tudom, hogy hogyan tudtál vele házasodni.

-Hidd el, ma már én se értem... - szipogott, és eltávolodott tőlem. - Biztos nem véletlen volt, hogy a sors vele hozott össze.

-Jah... Én eddig nem úgy vettem észre, hogy bármi hasznunk származna belőle.

-Igazad lehet. - mondta bánatosan, és megtörölte a szemét. - Megyek megnézem Leila-t. Ha alszik, szerintem én is lefekszek. Sok volt a mai nap.

-Rendben. Jó éjt! - mosolyogtam rá.

-Neked is! - köszönt el, és mielőtt még kiment volna körülnézett a szobámban. - Tegyél majd egy kis rendet itt, rendben?

-Jó... - nevettem. Anyu kiment, én pedig nekiálltam gyorsan házit írni. Nem hiszem, hogy több időt vett igénybe 5 percnél. Ezeket után olvastam egy kicsit, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy a házban már senki sincs fent, elkezdtem kimászni a tetőre.

Namármost ez egy nagyon veszélyes folyamat. Az ablakpárkányról fel kell kapaszkodnom az ablakom felé, utána pedig a meredek tetőn kell végig másznom, hogy felérjek a ház tetejére. Kicsit hülyén van megcsinálva, mert ez egy elméletben felújított ház, és volt vagy 4 kémény egymás mellett. Ezeket eltűntették, és most egy négyzet alakú sima hely van ott, ami tökéletes arra, hogy az ember ott legyen. Egyszerűen csak legyen. Az egyik oldalon a tető kicsit magasabban van, ezért ott van egy üreg. Oda szoktam berakni a plédet meg párnát, amit használok idekint. Tudom, nagyon fura, hogy a régi kémények helyén szokásom éjszakánként fetrengeni, de ha látnátok amit én, megértenétek.

Elővettem a kellékeimet, és kényelembe helyeztem magamat. Az ég még mindig teljesen tiszta volt, és idefent már az utca lámpák fényei se nagyon zavartak bele a kilátásba, ezért teljes szépségében láthattam mindent. Sose néztem meg, hogy egy-egy csillagkép hogyan rajzolódik ki az égen, úgymond saját csillagképeket találtam ki magamnak. Kicsit olyan, mint amikor felhőket társítasz valaminek a kinézetéhez, csak ezek csillagok. Volt például fagyi, óra, telefon, de találtam már elefántot és még akár feliratokat is. Meg kell becsülnöm, hogy most ilyen szép az idő, mert október vége felé már egyre kevesebb ilyen alkalom van. És olyankor meg a szobámban kell kuksolnom, ami sokkal rosszabb, hisz idekint lazítani tudok.

Amióta megtaláltam ezt a helyet, szinte ugyanaz a gondolkodási témám. Miért vagyok vajon ilyen? Miért pont én rendelkezek ilyen erővel a 7,4 milliárd emberből? Vagy talán másoknak is vannak erejük? Esetleg mások, mint az enyém? Egyértelműen és remélhetőleg nem, hisz ez már az én életemet is teljesen megkeseríti. Nem akarom, hogy más is kapjon ebből az átokból.

Átok.

Hmm... Vajon tényleg ez lenne a képességem? Egy átok, ami egész életemben végigkísér és megkeseríti azt? Már 7 éves koromban meg kellett volna halnom, és még mindig itt vagyok. Sőt, azóta még párszor volt halálközeli élményem. Egyszer épp másztam fel ide, és véletlen megcsúsztam. Alig bírtam tartani magam, de a lábam körül megjelent a vörös fény, és szinte vissza repített a tetőre. Olyan, mintha nem engedné, hogy meghaljak. Lehet az erőm ismeri a jövőmet és nem halhatok meg másképp, mint ott. Ki tudja? Egy olyan világban, ahol nekem lehet természetfeletti erőm bármi lehetséges. De lehet, hogy egyszerűen védi a gazdatestét.

A másik állandó gondolkodási témám az, hogy miért vagyok ezekre még pluszban meleg is? Mondjuk, sokat nem zavar be, hisz így se engednék magamhoz senkit. De akkor is. Úgy 12 éves koromban tetszett egy srác, elmondtam neki, ő meg vitte tovább az egészet. Így tudta meg az egész város, hogy a mexikóiak gyereke még meleg is, szóval plusz egy indok, hogy utáljuk őt. Azóta azt hiszem a srácék elköltöztek New Yorkba és kb háromhavonta szerepel a hírekben, hogy ennyi, meg annyi kábítószert találtak nála. Szánalmas...

Megnéztem a telefonomat, az idő miatt, meg azért, hogy lássam írt-e Sam. Mindig megbeszéljük, hogy majd írunk, de valahogy sose jön össze. Neki leginkább azért, mert hajnal egyig tanulnia kell, hogy 4-es maradjon. És ezzel ugye meg is kaptam a másik kérdésre a választ - már majdnem hajnal egy volt. Az időérzékem borzalmas. Észre se veszem, hogy milyen gyorsan telnek a percek és az órák, de azt bezzeg igen, ha lassan... Szerencsére általában a testem nemhogy megelégszik maximum 5 óra alvással, de még kipihent is vagyok annyitól. El tudom képzelni, hogy köze van az erőmhöz, mint annak, hogy nagyon jól bírom a hideget és meleget is. De az lehet, hogy simán csak jó szervezet.

Vissza pakoltam a cuccaimat a tető takarásába, majd elkezdtem visszamászni. Átnéztem a másik házra, ahol immár Chris-ék laknak. Egy szobában égett a villany, és mintha alak árnyékát láttam volna az ablaknál. Lehet Chris volt, és meglátott, miközben Pókembert játszottam? Mondjuk mi van akkor, ha igen? Semmi gáz nincs abban, ha kijárok a tetőre az eget nézni.

Egy fél óra tesz-veszelés után végül eljutottam odáig, hogy lefeküdjek aludni. Igaz, hogy nincs szükségem sok alvásra, de attól még mindig az egyik kedvenc tevékenységem. Pár perccel azután, hogy vízszintesbe helyezkedtem békésen el is aludtam. Akkor még nem tudtam, hogy holnap hosszú nap vár rám...

Sziasztok! 😁

Meghoztam a folytatást, amiben már azért végre meghoztam a sztori egyik fő dolgát. 😅 Ne haragudjatok, most jutott eszembe, hogy nem raktam ki a fejezetet. 😂 Szóval, elég kezdő vagyok ebben a műfajban, hisz eddig csak a love storykban mozogtam, de remélem nektek tetszik ez is, és azt, hogy majd idővel fejlődni fogok. 😂 Szóval, ennyit akartam, a héten szerintem még jelentkezek. Addig is legyetek jók, puszi! 😘