A Valóság Határán | Befejezett

14. Fejezet

Hogyha arról a múltkori tavas dologról hittem azt, hogy álom volt az egész, akkor nem tudom, hogy mit mondjak a vasárnapiról. Talán azt, hogy képzeltem az egészet, vagy nem tudom. De mindenesetre csodálatos volt, az biztos. Azóta meg se próbáljuk fedni a másik előtt azt, hogy vonzódunk egymáshoz, már ha eddig próbáltuk. Egymás vállára hajtjuk a fejünket, nem érezzük zavarban magunkat, ha véletlenül hozzáérünk a másikhoz, de öleléseket, meg ilyesmiket még mindig nem csináltunk. Chris-t nem igazán érdekli az, hogyha az egész osztály rájön a melegségére, mert ő meg tudja magát védeni és megígérte, hogy engem is meg fog. Amitől nagyon elvörösödtem, mert valljuk be, nem sokan álltak ki eddig értem.

A gyászolós depresszióm is szerencsére alábbhagyott, már nem jut eszembe olyan sokszor apu (vagyis az, hogy mik juthatnának az eszembe róla), ami jó. Mostanában Chris teljesen eltereli róla a figyelmemet. És szombat estére megbeszéltünk egy randit, amit már azóta várok, mióta kitaláltuk, hogy hova menjünk. Van egy karácsonyi vásár szerűség a városközpontban és úgy döntöttünk, hogy elmegyünk oda. Ha meg nem tetszik, akkor 3 köpésnyire van a tó, max átsétálunk.

-Szóval ma lesz a töri doga? – kérdezte Chris, megtörve a szótlanságot. A suliba mentünk és épp a szokásos kellemes csendben.

-Asszem. – bólintottam. Megborzongtam, és egy kicsit közelebb mentem Chris-hez, hátha tud valahogy hőt átadni nekem. Kifejezetten hideg van ma reggel, és az ég megint olyan, mintha a világvége közeledne. Tegnap Rob ismét kicsapta nálam a biztosítékot, szóval nem tudtam kontrollálni az erőmet, így gondolom ez az utóhatás, de azt már kétlem, hogy az egészet én művelem. – Remélem ma nem akarja betörni az ablakokat egy random vihar.

Chris is szemügyre vette az eget felettünk és sóhajtott egyet. – Vagy akár durvább. Jó lenne, ha nem dőlne ránk a suli.

-Ugyan, erre mennyi esély van?

-Hát miért, arra mennyi volt, hogy a szél betör egy sornyi ablakot?

-Mondasz valamit...

-De mindegy, ne törődjünk most ezekkel. – mondta Chris. – Megnéztem, hogy mik lesznek majd ezen a cuccon szombaton, elég jónak tűnik.

-Tényleg? Milyen lesz?

-Sose voltál még ilyenen?

Nemlegesen megráztam a fejem, majd borzongtam még egyet. Talán melegebb cuccokba kellett volna tényleg öltöznöm. Bár, ezt akkor szívtam vissza, mikor Chris átkarolt a jobb karjával és jól magához húzott. Úgy elpirultam, hogy a fejem hirtelen nem is fázott annyira.

-Hát, a karácsonyi vásárokon mindenféle fa bódéban lehet vásárolni kis ajándékokat, kajákat, meg ilyen cuccokat, természetesen horrorisztikus áron.

-Akkor meg miért jó? – kérdeztem.

-A hangulat miatt. A sok mosolygós ember, bár ez téged hidegen hagy, meg a fények és a tipikus illatok a levegőben.

-Húha, te nagy fanja vagy ezeknek. – nevettem

-Igen... - sóhajtott Chris. – Régen sokat jártam ilyen vásárokra, de az elmúlt pár évben már nem tudtam rájuk eljutni.

-Hát, akkor itt van az új lehetőség. – mosolyogtam rá és ő is visszamosolygott. Tipikusan olyan pillanat, amikor a szívem olyan, mintha áram csapna belé és egyszerre gyorsul fel és állna meg. Őszintén, imádom.

-Remélem élvezni fogod. – mondta.

-Biztos vagyok benne. – Veled mindent élvezek. – folytattam magamban. Igazából viselkedésben is megváltoztunk azóta. Vagyis, nem csak vasárnap óta, hanem úgy a lelki támogatástól fogva, amit még pénteken nyújtottam Chris-nek. Nem is tudom jól megfogalmazni. Eddig is törődtünk egymással és eddig is kedvesek voltunk, de most valahogy még jobban. Plusz már vannak ugye ezek a kisebb dolgok, mint az érintések meg az ilyesmik, de ezekről már beszéltem. És maga a gondolat, hogy egyre közelebb járunk ahhoz, hogy egy párt alkossunk. Ez is érdekes amúgy, ezek a mély, erős vágyak Chris-szel kapcsolatban. Hogy mennyire megölelném, megcsókolnám, a karjaiban feküdnék. Meg ugye ott vannak a természetes 18+-os vágyak, mint az, hogy rohadtul megnézném már póló nélkül, meg ilyesmik, de ezek inkább nem publikusak. Hagy legyenek már olyan dolgok, amiket tényleg csak én tudok magamról na.

A lényeg, hogy nagyon vonzódok Chris-hez testileg és lelkileg, de még mindig teli vagyok kétségekkel. Vagyis, csak egy kétséggel, mert már nem kell azon agyalnom, hogy össze akarok-e jönni vele, vagy próbáljam magamat teljes mértékben elzárni tőle és az ilyesmik, hanem azon, hogy képes leszek-e titokban tartani az erőmet. Mert, ha egyszer véletlenül felfedném magam, valószínűleg nem lenne olyan szívesen a közelemben Chris. És emiatt a szívem szakad meg. Arról meg már hagy ne beszéljek, hogy mekkora veszélynek is tehetem őt ki ezzel. Vegyük, hogy csak egyszer veszünk össze nagyon, és még a végén kitörésem lesz, amiben pedig ő megsérül. Akkor elmenekülnék a világból.

-Minden rendben van? – kérdezte aggódva Chris. Mindig megmosolyogtat amikor törődik velem és ilyesmiket kérdez. Jól vagyok? Tud valamiben segíteni?

-Persze. Csak gondolkodok. Tudod, néha te is tehetnéd.

-Na, kösz a tanácsot. – nevetett. Például ez is egy új dolgunk lett – nyugodtan sértegetjük egymást.

-Jó tanácsokért bármikor fordulj hozzám. – vigyorogtam rá kihívóan. Tudtam, hogy ezt valamikor nagyon csúnyán vissza fogom kapni.

-Inkább dobj meg egy cigivel. – mondta és levette rólam a kezét, legnagyobb sajnálatomra.

-Nem, mert nincs. És amúgy is, egészségtelen szokás, ne csináld.

-Mondod te?

-Igen, tapasztalat. – vágtam rá. – Nem vicces a tüdőrák.

-Jól van, jól van... - rázta meg a fejét. Megérkeztünk a sulihoz és kinyitotta az ajtót. – Inkább ne jártasd a szádat és menj.

-Pff, milyen udvarias... - nevettem.

(*)

A nap a szokásos módon lassan telt. Bár, legalább nem unalmasan, amióta Chris van nekem, de akkor is, hosszan. Vannak olyan napok, amikor amúgy szeretek suliban lenni, meg vannak azok, amikor szívesebben ülnék a wc-n egész nap, mert cifrám van, de legalább nem kéne bent lennem. Ez egyébként ma pont egy ilyen nap, attól függetlenül, hogy Chris könnyebbé teszi a hülyeségeivel.

-Hallod. – hajolt oda hozzám fizikán. – Jól láttam, hogy a tanárnak az egérpadján egy saját magáról készült kép van?

-Mi? – kérdeztem és meglestem az egérpadot. Igaza volt, egy kifejezetten igénytelen kép van rajta. Csendben röhögve válaszoltam neki – Baszki...

-Ez rohadt gáz. – mondta és próbált csendben fuldokolni. Ez átragadt rám és eléggé kezdtük felhívni magunkra a figyelmet, mert egyre többen néztek ránk rosszallóan. Érdekes, ha a menő arcok csinálják ezt, leszarják, de ha mi, akkor meg csúnyán néznek ránk. Mekkora véletlenek vannak, nem?

-Mr. Morales, Mr. Flatcher, megtennék, hogy megosztják velünk, mi olyan nagyon vicces? – kérdezte a tanár. Egy 60-as, kopasz, kicsi, duci pasas volt egyébként, tányérni tokával, meg pár hajszállal a feje tetején. Na, most képzeljetek el róla egy igénytelen képet.

-Semmi, tanár úr. – nyögte ki Chris nehezen.

-De, kérlek, mi is szeretnénk nevetni. – mosolygott ránk. Persze, ez nem olyan kedves mosolygás volt, hanem a meghaltok fajta mosolygás.

-Tényleg semmi. – próbálta meggyőzni Chris. Én csak ültem csendben és próbáltam valamit kitalálni, hogy miért nevetünk.

-Esetleg valami hozzáfűzni valójuk lenne a fénytőréssel kapcsolatban, vagy az előző órai anyagról szeretnének beszámolni?

-Nem, nem. – vettem át a szót én. – Tényleg, semmi.

A tanár csak vetett egy szúrós pillantást rám, mintha ezzel a kijelentésemmel megsértettem volna, majd folytatta az órát. Összenéztünk Chrisszel és próbáltunk már végleg lenyugodni, majd gyorsan lemásoltuk, ami a táblán virított.

Eszméletlenül várom a szombatot. 

Sziasztok! 😁

Itt is van a folytatás, remélem tetszik. Túléltük az év utolsó szombat munkanapját is, szóval jók vagyunk szerintem. 😂 Na, nem rizsázok, köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet, jövö héten érkezek. Puszi a fejetekre! 😘