A Valóság Határán | Befejezett

4. Fejezet

Úgy ébredtem, mint mindig - nem akartam kitenni a lábamat a házból. Az idő hideg volt, és amikor elhúztam a sötétítőmet, megbizonyosodhattam arról, hogy szürke, szinte már fekete felhőkkel van tele az ég. Nem mondtak mára valami jó időt, és ez már most reggel is kinyílvánul. Hűvös szél fújta a fák sárga lobjait, ami miatt a száraz levelek elkezdtek potyogni az ágakról, majd a járdán körbe-körbe forogtak és végül tovább repültek. Nem szokott ilyesmi idő lenni a városunkban. A hó, meg az ilyen dolgok évek óta elkerülnek minket, egyedül az eső szokott esni, de ehhez hasonló vihar nem szokott készülődni októberben. Bevallom, egy kicsit aggasztott. Tegnap használtam az erőmet, igaz, csak kicsi dózisban, de az ilyen kitörések után mindig szokatlan dolgokat veszek észre. És ez is most határozottan a szokatlan dolgok közé tartozott. Gyorsan a szekrényemhez mentem, amit tegnap óta még mindig nem raktam vissza a helyére, így ferdén áll szinte a szoba közepén, de kit zavar? Ki vettem valami random cuccot, összeborzoltam a hajam, amitől beállt magától és bepakoltam a táskámba.

Ezek után lemásztam a padlásomról a földszintre, ahol palacsinta illat terjengett. Mivel Leila beteg, ezért anyu a kedvencét csinálja neki, amit persze én se veszek zokon. Ha valamelyikünk beteg, anyu mindig ezt csinálja – a kedvenc ételeinket készíti el, hogy jobban legyünk tőlük. És amúgy, esküszöm, hogy hatni szokott... Bár, csak a közérzetünkön szokott segíteni, de már az is valami.

-Jó reggelt. – mormogtam, mikor bementem a konyhába. Anyu már végzett a palacsintákkal, és komoran ült az asztalnál egy újság és egy bögre kávé előtt.

-Szia, szívem. – nézett rám, és mosolyt próbált varázsolni az arcára.

-Rob? – kérdeztem, és lenyúltam egy-két darabot a halmazról. Magában elkezdtem enni, mert én így szoktam. Igen, magában eszem a palacsintát. Probléma?

-Nem aludt itthon. – válaszolta, és kortyolt egyet az italából.

Nagy csend támadt közöttünk, amit csak az én belső csámcsogásom, és anyu hangos lélegzése szakított félbe. Nem tudom, hogy hogyan és miért, de anyu nagyon hangosan vesz levegőt. Én meg mizofóniás vagyok, ami annyit tesz, hogy az élőlények által keltett hangok és zajok, amik akár a leghétköznapibbak (mint például pont a hangos lélegzés, meg csámcsogás, amit amúgy pont most csinálok én is), nagyon irritálnak. – Aggódsz érte? – kérdeztem.

-Nem, biztos vagyok benne, hogy egy kocsmás haverjánál megszállt. Inkább amiatt aggódok, hogy mi lesz, ha hazajön.

-Anyu, ha egy ujjal is bántani mer... - kezdtem, és éreztem, hogy kezdek dühös lenni, aminek tudjuk a következményét, de szerencsére anyu közbe szólt.

-Ne aggódj, nem fog ilyet tenni. De indulj, mert elkésel. – mondta, mire én felnéztem az órára. Az 7.47-et mutatott, ergo van 3 percem elindulni a suliba, és egy kis sprinttel be is érek becsöngőre. Talán. Ha szerencsém van, akkor a tanár késik.

Felrohantam a cuccomért, és gyorsan elindultam a suliba vezető úton. Lehet, hogy sprintelnem se kell, hanem elég csak gyorsabban mennem. Bár, őszintén, nem is érdekel, hogy beérek-e időben. Ha a tanár megteheti, hogy késsen 10 percet, akkor én is.

Végül a sejtésem beigazolódott, és beléptem csengő előtt egy perccel. Irányt vettem a termünk felé, amit nem nehéz megtalálni – keresd a leghangosabb osztályt. Tudni kell rólunk, hogy rettentően nagy a létszámunk, és azt is, hogy pont elférünk a teremben. Az egy üres helyet általában én birtoklom, vagyis eddig birtokoltam. Mert mikor beléptem, az a látvány fogadott, hogy Chris nézett körbe-körbe idegesen, pont a mellettem lévő széken. Baszki, annyira klisé az egész...