A Valóság Határán | Befejezett

47. Fejezet

Az oda út nagyon csendes volt. Mármint, szólt a zene a telefonomról és néha-néha mondtunk egymásnak valamit Chris-szel, de ezen kívül mindketten csak csendben ültünk és léteztünk. Vagyis, csak én, Chris egyértelműen vezetett, értitek.

Azt hiszem, hogy nem volt jó ötlet ezzel most szembesíteni anyut, mert én lettem szembesítve egy rettenetesen nagy dologgal. Viszont ez sok minden mást megmagyarázhat. Mármint... Az biztos, hogy valamilyen úton-módon aputól van a képességem. Vagy örököltem, vagy átadta, már ha ez lehetséges, de tudjátok, mindig is volt az erőmnek egy része, amit úgy éreztem, hogy nem az enyém és erről szól az egyik álom szemelvényem is, amiről meséltem is. Hogy az a rész nem kiválasztott engem, csak belém került és ez így viszont értelmet nyerhet. A kérdés viszont az, hogy képes leszek-e valaha irányítani azt a felemet. Lehetséges lenne, hogy az okozza a kitöréseket is? Annyi kérdés, annyi, de annyi jött ezzel a képbe és a válaszoktól most elválaszt egy kocsiút és kettő rohadt idióta... Ha tehetném csak engedném, hogy kitörjön magamból az erőm, de először is Chris-szel vagyok egy autóban összezárva, másodszor is pedig nem tudom, hogy képes vagyok-e kitörést előidézni és jó lenne ezt nem most kipróbálni. Minden erőmet tartogatnom kell, a mellettem ülő barátommal együtt, ezért is megyünk kocsival a városba és nem időlassítással.

Jó, felesleges most azon görcsölnöm, amit anyu mondott cirka órája és azon, ami a következőben vár rám. Felnéztem az órára és éreztem, hogy időben vagyunk még, bár kezdünk kiszaladni belőle. Inkább a kocsi ablakának dőltem és próbáltam nem érezni azt az egész testes rossz előérzetet, ami bennem van, próbáltam elcsendesíteni a gondolataimat és csak az ablaküveg hidegségére koncentrálni. Nem sikerült természetesen. Viszont, beszéltem ezekről az álmokról ugye és van ennek egy nagyon pozitív előnye is – jönnek elő dolgok apuról. Milyen érdekes amúgy, már azt se tudom, hogy hogyan néz ki, egy árva emlékem sincs róla, de mégis csak apunak tudom szólítani. Igen, annakidején az agyrázkódásom ezzel járt, az addigi emlékeim nagy részét elvesztettem és ezzel minden apuval kapcsolatos dolgot is. Bár, van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem biztosan véletlen.

Viszont most van egy emlék róla a fejemben. Nem emlékszem az arcára, nem is olyan emlék, hogy az én szemszögemből látom, hanem külső személyként nézem az egészet. Egy kisgyerek, maximum ötéves építőkockával játszik az apjával együtt, aki olyan harmincas lehet. És tudom, hogy az én vagyok és apu. Nem tudom, hogy honnan, nem hallok semmit és nem látok olyat apuról, amiről felismerhetném, vagy ilyesmi, csak az ugyanolyan színű bőrét és haját látom. És igen, már akkor is ugyanolyan színünk volt. Az rasszistának számít, ha ezt én mondom magunkról?

-Seb. – szólított Chris. – Minden rendben?

-Hmm? – néztem fel. – Ja, persze. Nincs semmi baj, csak belemerültem a gondolataimba. – mondtam.

-Akkor jó. – bólintott. – Pihenj egy kicsit, még vagy egy óra, mire ott vagyunk. Ezek után hidd el, hogy sokat fog számítani.

-Rendben. – pusziltam meg és hátradöntöttem, a székem, majd pár pillanat alatt el is aludtam.

Chris egy órával később ébresztett fel és egyből belém nyilalt az érzés, hogy el fogunk késni. A város határán álltunk, már messze a kikötőtől és valószínűleg itt akarta hagyni az autót, de amint kinyitottam a szememet, észhez tértem.

-Chris, meg ne állj, hajts tovább! – mondtam.

-De szerintem jobb lenne itt hagyni a kocsit... - válaszolta.

-El fogunk késni! Indulj. – parancsoltam, ő meg beindította a motort és egyből elkezdett hajtani az utca felé.

-Te ismered az ilyeneket, mennyi idő alatt vagyunk ott? – kérdeztem.