A Valóság Határán | Befejezett

11. Fejezet

Ebédnél a kosarasokhoz ültünk. Elgondolkodtam azon, hogy egy kis szocializálódás tényleg nem árt meg, ezért mentem Chrisszel és a többiekkel ebédelni. Alapból nem szoktam, mert amúgy nem eszek szinte sose a suliban, de vettem most egy szendvicset, hogy ne csak üljek ott, mint egy darab fa. Körülöttem leginkább az edzésekkel kapcsolatos dolgokról beszélgettek a fiúk, szóval én nem sokat tudtam hozzátenni a társalgáshoz, de ez nem volt meglepő, hisz nagyjából erre számítottam. Mindenesetre egy kicsit jobb, mint ülni a telóm felett és egyedül zenét hallgatni.

-Jól érzed magad? – hajolt oda hozzám Chris.

-Aham. – bólintottam. Rám mosolygott, és egy kicsit közelebb húzódott, majd visszacsatlakozott a beszélgetésbe. Azt kell, hogy mondjam egy egész napi gondolkodás után, hogy igazán érdekesek vagyunk mi ketten. Mert nem járunk még, hisz időt kértem és később Chris is mondta, hogy neki is szüksége van egy kevésre, de mégis, vannak olyan pillanatok, amikor olyan, mintha már együtt lennénk. Illetve nagyon gondoskodó velem, ami jól esik. Ha csendes, vagy szomorú vagyok, mindig rákérdez, hogy jól vagyok-e, vagy mi a baj. Persze, nem szokott semmi se lenni, csak ilyen vagyok, de akkor is nagyon kedves gesztus. És tényleg, annyiszor hozzábújnék, vagy átölelném, de nem tudom. Egyszerűen úgy érzem, hogy még nincs itt az idő.

-Bass, jó volt a péntek? – kérdezte az egyik srác. Festett kék haja volt, meg zöld szeme, így egy kicsit olyan volt, mintha valami animéből lépett volna elő. Azt hiszem ő a csapatkapitány, de lehet tévedek.

-Ja, igen. – válaszoltam. – Bocsi, hogy eltűntem. Körbe néztem a helyen, aztán véletlen elaludtam.

-Semmi baj. – nevetett. – Ugye nem voltunk túl durvák vagy ilyesmi?

-Nem, dehogy. – mondtam gyorsan. Amúgy kezdem megszeretni ezt a társaságot. Kedvesek velem és ők a suli azon rétegébe tartoznak, akik nem ítélkeznek emberek felett.

-Nem gondoltál arra, hogy belépsz te is? Ha nem is akarsz annyira játszani, akkor akár cserének is jöhetnél – ajánlotta fel egy szőke srác. Na, róla például biztosan tudom, hogy cserejátékos, mert mondták.

-Nem, nem hiszem, hogy szeretnék. Pénteken jó volt veletek játszani, de rendes sportként nem igazán csinálnám... - mondtam.

-Okés, ahogy érzed. De, ha mégis kedved támadna, nyugodtan szólj. – bátorított.

-Rendben, köszi. – motyogtam, és ismét csendes lettem. Igazából, nekem már ez is beszélgetés. Nem veszek benne annyira részt, egyszer-egyszer nevetek, vagy megszólalok, de ennyi. Őket nézni úgyis olyan, mintha egy rossz valóságshow tanúja lenne az ember, annyi a random kiabálás, sértegetés, meg ilyesmik. Még jó, hogy semelyikük se gondolja őket komolyan.

10 perc múlva már sajnos vissza kellett mennünk a termünkbe. Sam, Chris és én lassan már egy ikonikus hármassá forrunk a suli folyosóján, mert mindig együtt látni minket. Bár, mit várnak az emberek, osztálytársak vagyunk. Viszont így nagyon sok figyelem hárul ránk, sőt, szerintem már túl sok. Na én ezt nem lennék képes elviselni kosarasként, a tüdőkiköpésen kívül. A folyamatos figyelmet és hírnevet.

Bementünk, és leültünk Chrisszel a helyünkre, majd csendben vártuk a tanárt. Amióta berobbantak az ablakok, nem szeretem ezt a termet. Folyton rossz érzésem támad amikor itt vagyunk. És nem azért, mert milyen élményt hoz ki belőlem, vagy ilyesmik, hanem egy mélyről jövő aggodalom kerít uralmába, mikor ide beülök. Ami sokszor van, lévén, hogy a legtöbb óránk itt szokott lenni.

-Van valami terved délutánra? – szólalt meg Chris.

-Dolgozom sajnos. – válaszoltam. – Vagyis, nem sajnos, mert pénzt kapok érte, de na. Négytől tízig vagyok.