A Valóság Határán | Befejezett

35. Fejezet

-Hali! – kiáltottam be a házba, mikor beléptem az ajtón.

-Szia kicsim! – hallottam anyu hangját a konyhából, egy halk, mély mormolás mellett. Aha, jó, szóval Rob hazatért az ivós túrájáról, nagyszerű. De most ez nem érdekel, mert Chris-szel elmegyünk, szóval megpukkadhat, ahogy van.

-Bemegyünk a városba Chris-szel vásárolni pár dolgot. – mondtam és bementem anyuhoz. Robnak pedig tökéletesen hátat tudtam fordítani. – Neked kell valami, amit itthon nem tudunk beszerezni?

-Hmm, nem. De köszönöm, hogy kérdezed. – mosolygott.

-Rendben, akkor rohanok. – bólintottam és gyorsan felmentem a szobámba, hogy lerakjam a táskámat, meg befújjam magam dezodorral, mert tesink volt és irtó büdös vagyok. Meg megláttam, hogy a hajam nagyon szerteszét van, szóval azt is helyre raktam. Azért na, mégis a pasimmal leszek, figyelek a külsőmre. Végül felkaptam a tárcámat az asztalomról, utána pedig mentem is vissza a földszintre.

-Későn jössz? – érdeklődött anyu és kijött az ajtóhoz.

-Nem tudom még. Ha nagyon vészes, max Chris-nél maradok. – vontam meg a vállam. Nagyon vészes lesz, mert mára megbeszéltünk egy gyakorlást. Az elmúlt pár napban nem sokszor jutott rá időnk, mert sajnos dolgoznom is kellett, meg nem lehetek egyfolytában nála, de próbálkoztunk, amikor csak tudtunk.

-Azért ne csináljunk az ottmaradásokból rendszert, Seb. – nézett szigorúan.

-Ugyan, tudjuk nagyon jól, hogy rendszer lesz belőle. – nevettem és megpusziltam, ami meglehetősen döbbent reakciót váltott ki belőle. Igen, szerintem határozottan most vagyok a legjobb korszakomban egész életemben, tekintve, hogy nem szokásom puszilkodni. – Na szia.

Pillanatokon belül már Chris-szel ültem az autójában és a város felé tartottunk. Amúgy egész cuki kocsija van. Komolyan, nem tudok rá mást mondani. 4 személyes ugyan, de a hátsó üléseken a lábaknak annyi hely van kihagyva, mint kettő PET palacknak egymás mellé rakva, szóval határozottan nem a legkényelmesebb. De elől nincsen ilyen baj, szerencsére. Kívülről meg amúgy fekete színe van, amit múltkor, mikor eljött értem vele nem igazán tudtam megcsodálni, tekintve, hogy a fagyhalál szélén álltam. De egyébként nem lehet olyan vészesen idős kocsi, olyan 9 évesnek saccolnám. Lényeg, hogy gurul, nem?

-És kitaláltad már, mit fogsz venni anyudéknak? – kérdezte mellettem Chris. Mindössze egy pillanatra nézett rám, aztán egyből visszatért a tekintete az útra előttünk. Az igazság az, hogy a baleset óta most ülök először autóban (már ha azt nem vesszük, amit végig aludtam) és ezt ő is tudja, ezért nagyon-nagyon figyel mindenre. Nem mondtam, de ismerem és tudom, hogy ezt teszi.

-Nem... - sóhajtottam. Igen amúgy, karácsonyi ajándékokat fogunk venni. Mert már csak kibaszottul három nap van hátra. És ha rajtam múlna inkább átaludnám ezt az egész felhajtást.

-Nem baj, majd kitaláljuk. – nevetett és én meg elkezdtem valami random témáról beszélni neki.

(*)

Na igen, nem most jártam ezen a helyen utoljára, mert nagyon megváltozott. Ugye azt tudni kell, hogy mi egy kisvárosban lakunk és ehhez a helyhez tartozunk hivatalosan, külvárosa vagyunk, vagy mi, amit mit kétlek ugyan, mert majdnem 1 óra volt csak ideérni, de mindegy. Az első dolog, amivel az ember szembe találkozik, az a bevásárló központ, aminek örülünk, mivel pont ide tartunk. De már ezen a kis úton is nagy változások vannak ahhoz képest, amire emlékszem. Nagy nehezen találtunk parkolóhelyet és bementünk a plázába, ahol az volt az első gondolatom, hogy ennyit az életem legjobb korszakáról. Csak megláttam ezt a sok embert és egyből elment az életkedvem.

Szóval, őszinte leszek, feszítsetek keresztre, vagy nem tudom, de sose voltam oda a karácsonyért. Mármint, az alapjait nézve tényleg a legszebb és legjobb ünnep, de ha azt nézzük, hogy mekkora felesleges felhajtás lett az egész, már semmi értelme. Már nem arról szól, amiről kéne. Nem az a lényeg, hogy az egész család együtt legyen és szeressék egymást, hanem az számít, hogy ki milyen drága cuccot kapott ajándékba és akinek meg anyagi helyzetéből kifolyólag nem a csúcskategóriás telefont adták, vagy a legdrágább számítógépet, azt emiatt cikizni kell. Higgyétek el, tudom miről beszélek. Persze így nekünk otthon inkább a szeretet szokott érvényesülni az anyagiak helyett, de azt is elbassza már az a tény, hogy Rob ott van és lélegzik és mindenért belém köt. Még azért is, amiért nem.

De nem baj, megpróbálom most máshogy felfogni a helyzetet. Hisz itt van mellettem a szerelmem, aki épp a kezemet fogja és halál magabiztosan megy bele a tömegbe. Be kell valljam, nem tudom mi ez, tömegfóbia, paranoia, vagy franc se tudja, lényeg, hogy amikor tömeggel állok szemben, vagyok benne, vagy van mögöttem, mindig attól félek, hogy engem néznek, gúnyt űznek belőlem, ilyesmik. Lehet mert már annyiszor tették ezt velem régebben azért, mert mexikói és meleg is vagyok, de lehet csak simán valami pszichés dolog váltja ki ezt belőlem... Lényeg, hogy nem tudok természetesen viselkedni ilyen helyzetben. És ezen az sem változtat, hogy itt van Chris, mert neki nem is beszéltem még erről. De ilyenkor szinte a rosszullét szokott kerülgetni.

-Kicsim – rázott ki a gondolataimból Chris hangja.

-Hmm? – néztem rá.

-Jól vagy?

-Fogjuk rá. – mondtam és nyeltem egyet. – Szerintem menjünk először egy könyvesboltba. Ott tuti találok valamit Leinek. Te látsz itt valahol?

-Persze, ott van egy felül. – mutatta.

-Király, akkor indulás. – mondtam és megcéloztuk a mozgólépcsőt. Miközben felfele mentünk, végig Chris-t bámultam. Hogyan képes ilyen magabiztosságot árasztani? Ráadásul úgy, hogy bármikor belénk köthetnek, mert fúj, két fiú és fogják egymás kezét, meg minden. Közben meg süt róla, hogy őt ezek nem érdeklik, mintha egy nap lenne. Lehet ez is a képessége velejárója, képes érzelmeket sugározni, vagy mi?

-Milyen könyveket szokott olvasni Lei? – érdeklődött Chris. Igen, ő is Leinek hívja Leilát. Személyesen ő engedte meg neki.

-Hmm... Nem tudom. Múltkor olvasott valami nagyon csajos könyvet, szóval gondolom olyat kéne venni neki.

-És nem lesz ciki a helyzet, hogy két meleg srác egy csajos könyvet vesznek? – nevetett Chris, miközben bementünk a boltba.

-Nem. Mellesleg meg nem biztos, hogy csak annyit veszünk. – bementünk és megkerestük azt a szekciót, ahol ilyen könyvek vannak. Kiválasztottam neki egy-két tényleg drámai fordulatokkal teli, nyálas romantikus és sírógörcsös borzalmat (legalábbis ezt olvastam az ajánlásaiban), meg magamnak vettem egy jó kis horror könyvet, hogy ne járassuk le annyira magunkat. Bár, nem tudom, hogy milyen képet vetíthet ránk ez az egész. Nem csak látszik, hogy járunk, de tinilányoknak való és horror könyveket vettünk. Mindenesetre meg fognak jegyezni minket itt. Ezt abból is gondolom, hogy a kasszás 50-es néni nagyon csúnyán nézett minket.

-Anyudnak még mindig nincs semmi ötleted?

-Nem igazán... - ráztam meg a fejem. Nemrég ráírtam Leilára egyébként, de ő se tudott nagyon semmilyen tippet se adni, szóval magunkra vagyunk ítélve.

-És ha mondjuk valami ruhát vennénk neki? Vagy cipőt? – ötletelgetett Chris. Teljesen céltalanul járkáltunk amúgy az emberek között, ami miatt páran csúnyán is néztek ránk, mert gondolom feltartjuk őket. De ez van, kerülj ki ember. Meg amúgy miért néznek ennyien csúnyán ma, mindjárt itt a szeretet ünnepe, meg minden.

-A cipő nem lenne rossz ötlet. – mondtam. – Ugye boltban dolgozik és nem igazán tud sokat ülni, viszont valamikor mondta, hogy kényelmetlen a cipője és baromira fáj a lába miatta.

-Szóval egy sportcipő kéne valószínúleg, mert azok kényelmesek. – állapította meg a barátom. – Azokban otthon vagyok.

-Akkor vezess. – engedtem előre és bementünk a legközelebbi cipőboltba. 

-És mit szólnál utána esetleg egy mozizáshoz? – mosolygott rám a barátom. 

-Jó ötlet. – csókoltam meg őt és folytattuk a vásárlást.