Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💙 1. fejezet 💙

Ella

Már 10 éve, hogy idekerültem. 10 éve, hogy anyám elhagyott, és beadott egy árvaházba. 10 éve, hogy folyamatosan váltogatom a szüleimet, mert egy adott idő után visszavisznek. Megunnak, és kidobnak, mint az elhasznált, kinőtt, tönkrement játékot.

Ennél a családnál már öt éve vagyok. Ez eddig a legtöbb idő. De szerencsére már fél év múlva a saját lábamra állhatok. 18 leszek, és kikerülök a rendszerből.

Reggel felraktam a szokásos sminkemet, ezzel elfedve az összes szomorú érzelmemet. A suliba felveszek egy álarcot. Igazán senki sem ismer. Még a legjobb barátaim, és a barátom is csak annyit tud az életemről, amennyit akarok, hogy tudjon. Mondjuk, nem mintha nagyon törnék magukat, hogy meglássák a valódi énemet.

Beérve a suliba felvettem a mindent eltakaró mosolyomat. Erősnek tartottak, és a legőszintébb embernek. Pedig ha tudnák, mennyi titkom van.

-Szia bébi – fonódott körém egy erős kar. Belepuszilt a vállamba Wesley, én meg felé fordultam.

- Szia – csókoltam meg.

Wesley Caine a barátom, úgy 3 hónapja. Nagyon nehezen jöttünk össze. És a kapcsolatunk eléggé... instabil. Wesley folyamatosan bulikba jár, megünnepelni a nyertes meccseket, én meg általában otthon ülök, és olvasok. Nem nagyon találkozunk sulin kívül, de itt mindenki álompárnak hisz minket.

-Na, jól van – szólalt meg mellettünk Daniel, Wesley egyik haverja. – Elég lesz. Mindenki tudja, hogy milyen fantasztikus a kapcsolatotok, és mennyire egymásra találtatok.

Akkor mégse olyan nagy haverok. Ha azok lennének, akkor tudná, hogy a kapcsolatunk jelenleg haldoklik. Biztos vagyok benne, hogy Wesley megcsal. Minden buliba másik lánnyal. De nem szakítok vele, mert szükségem van rá a tökéletes álcámhoz.

-Csak azért mondod, mert neked nem jönnek össze a lányok – vágott vissza Wesley.

- Dehogynem. Csak a te csajod itt a legjobb – kacsintott rám.

- Majd találkozunk – nyomtam egy puszit Wesley arcára, és megindultam befelé.

Nem akartam hallgatni a fiús beszélgetéseiket, hogy Daniel miért nem marad meg egy lány mellett se egy éjszakánál tovább. És hogy erről Wesley oktatja ki, pedig ő se.

Végre eljött az ebédszünet. Már nagyon éhes voltam, reggel nem volt időm reggelizni. Pár lánnyal leültünk egy asztalhoz. A szokásos asztalunkhoz. Ha tíz perccel később jöttünk volna, akkor is szabad lett volna ez a hely. Senki nem meri elfoglalni. Az egész suli tudja, hogy ez a mi helyünk.

- Kiket hoztál ide ma nekünk? – kérdezte Daniel, és átkarolta a vállamat, miután leült.

- Nem lesznek a prédáid – ráztam le magamról a kezét.

- Azt majd még meglátjuk – vette elő a csábító mosolyát, és ránézett a lányokra.

Általában én, Daniel, Wesley, és még kettő focista szokott itt ülni. Én meg mindig hozok valakiket, hogy ne kelljen egyedül lánynak lennem itt. Sokszor olyan undorítóak tudnak lenni, hogy ehhez kell több lány, hogy együtt fújoghassunk.

- Ma megyünk a Grillbe suli után – ült le a másik oldalamra Wesley. – Akarsz jönni.

A Grill egy kajálda volt. Ott lógtak mindig suli után a gimisek. Ehettek, ihattak, hangosan röhöghettek, szóval jó volt az a hely. Meccsek előtt ott tartották az utolsó vacsorát.

-Ma nem megy – válaszoltam neki. – Edzést kell tartanom. Nem sokára fel kell lépnünk, és még az eleje sincs meg a táncnak.

Én vezettem a tánccsapatot a suliban. Vagyis tanítottam be nekik a koreográfiát. Mert egy éve eltört a lábam és a kezem is egy gyakorlat alatt. Történelmet írhattam volna azzal a táncmozdulattal. De rosszul ugrottam, és kórházba kerültem. Az óta nem táncolhattam, de az edzőjük lehettem.

Amikor a kórházban feküdtem, azt hittem ott törik össze végleg az életem. Az egyetlen menedékhelyem a tánc volt. Az otthoni dolgok, a fájdalom, és a hiány elől. Így már nem volt ugyanaz, de akkor felépítettem ezt az életet a suliban. Igazából egy kamu életet. Mindenki tökéletesnek, erősnek hisz. Eltitkolva a múltamat, a valódi énemet.

............

Megtartottam az edzést, és siettem a buszra, mert majdnem lekéstem. Kocsim nem volt, Wesley elment, gyalog túl messze volt, így busszal kellett mennem.

Hazaérve megpillantottam egy autót a szomszéd ház előtt. Az a ház már évek óta üres volt. Nem láttam mozgást se arrafelé. És most mégis itt volt valaki. Méghozzá, ahogy néztem az új szomszédom. Mert a kocsija tele volt dobozokkal.