Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💜 41. fejezet 💜

Eljött Liam bulijának az estéje. Elterveztük, hogy egy meglepetés buli lesz. Nehéz volt előkészülni egy házban úgy, hogy ő nem tudhatott róla. El kellett hívni messze a háztól, és az erre alkalmas személy a többiek szerint én voltam. Pedig most egyáltalán nem akartam kettesben lenni vele.

- Hova megyünk? - tette már fel sokadszorra Liam ezt a kérdést. Mivel én vezettem a kocsit, ezért neki semmi beleszólása nem lehetett az útvonalba.

Azt mondtam neki, hogy a szülinapja miatt el akarom vinni őt valahova. Akkor is megkérdezte, hogy hova, én meg csak annyit feleltem neki, hogy meglepetés.

- Majd meglátod - válaszoltam meg neki sokadjára.

- Ha elviszel valami... - kezdte el mondani, de a szavába vágtam.

- Megérkeztünk - állítottam le a motort. - Vagyis a kocsival, most már sétálnunk kell.

- Hova hoztál engem? - nézett körül.

Egy óriási erdő volt előttünk. Befele kitaposott földes ösvény vezetett. Ahogy újra a szemem elé tárult ez a hely, előjöttek az emlékeim.

- Csak gyere - indultam meg az úton.

Némán követett. Pár métert tettünk meg, míg elértünk a kedvenc helyemhez. Az erdő közepén, elrejtve volt egy szökőkút. Persze nem működött, de attól még nagyon különleges volt.

- Miért van a semmi közepén ez a szökőkút? - kérdezte Liam. Én is ugyanígy csodálkoztam rajta, amikor először megláttam.

- Még nagyon-nagyon régen egy falu volt itt. Pár fiatal úgy döntötte, hogy elege van a nevelő otthonból, és elszöknek. Köztük voltam én is - vallottam be. - Tizenhárom évesen meguntam a folyamatos költözködést és azt, hogy nem kellek senkinek két hónapnál tovább. Elszöktünk öten. Egy akkor velem egykorú, egy tizenhat és egy tizenhét éves fiúval, meg egy tizenhat éves lánnyal - emlékeztem vissza az arcukra. - Ha beljebb megyünk, akkor van ott egy ház is. Ott laktunk elég sokáig. Kaját a boltból loptunk. Nem vagyok rá büszke, de valahogy életben kellett maradnunk.

- Ezt most miért mondod el? - lepődött meg. Nem szoktam soha beszélni erről az időről.

- Mert tudom, hogy tudod, hol vannak a szüleid. Láttam az üzenetet, amit Chris küldött neked.

- Nem kéne a telefonomba kutakodnod.

- Ott volt a konyhaasztalon - védtem magamat. - Nem direkt néztem bele.

- Akkor se értem, hogy ez a sztori miért kapcsolódik a szüleimhez.

- Mert nem hagytad, hogy befejezzem - ültem le a szökőkút szélére.

- Akkor mondd - követte a példámat, és leült mellém.

- Szóval... kitakarítottunk a házba. Lakhatóvá tettük. Szerencsére nyár volt, így a hideg miatt nem kellett aggódnunk. Lassan kiismertük magunkat itt az erdőben, és gyümölcsökön meg bogyókon éltünk. Végre szabadnak éreztem magam. De aztán egyik nap sziréna hangjára ébredtünk. Utána azonnal tört az ajtó, berontottak a rendőrök. Kiderült, hogy feltűnt nekik a szökésünk, és minket kerestek, és Tommy-t meglátták a mellettünk lévő faluban, amikor éppen az erdő szélén volt. Az egyik rendőr nő, aki engem rángatott ki a házból, nagyon ismerős volt. Nem tudtam, miért. De amikor visszakerültünk a nevelőotthonba, akkor rájöttem - torkomban érzetem azt a maró érzést, ami mindig síráskor jön, de megpróbáltam visszatartani. - Egy képről volt ismerős, amit mindig magamnál hordtam kisebb koromban. A hátoldalára az volt írva, hogy anya.

- A saját anyád nem ismert fel - kerekedtek el a szemei.

- Igen - mondtam érzelemmentesen. Vagyis csak próbáltam, mert a maró érzés még mindig ott volt a torkomban - Azt mondom neked, hogyha lehetőséged van rá, akkor keresd fel őket. Mielőtt elfelejtenek.

- Ezért hoztál el ilyen messze? Hogy elmeséld ezt?

- Aha. Meg azért, hogy odaadjam ezt - nyújtottam felé egy dobozt, amit sikerült eddig elrejtenem előle.

- Köszi - húzott magához egy gyors ölelésre.

****

Hazafelé már nem én vezettem, mert Liam szerint életveszélyes mellettem ülnie, ha én kormány mögött ülök. Pedig szerintem fantasztikusan vezetek. De azért belementem, hogy ő vezessen, mert Chelsea már bármikor írhatott, és nem akartam, hogy Liam nézze meg. És ezzel lebukjunk.

Amikor megérkeztünk, gyorsan írtam Chelsea-nek, hogy készüljenek, mert itt vagyunk.