Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💚 30. fejezet 💚

- Chris - mentem közel hozzájuk. - Nem fogsz megint csak így elmenni.

- Ella? - lepődött meg. - Neked suliba kéne lenned.

- Szóval ez volt a terved? Megvárod, amíg elmegyek, és utána lelépsz. Csak tudod mit nem értek? - egyre közelebb értem már hozzájuk, de csak akkor folytattam, amikor már csak egy méter választott el minket. - Miért engedtél akkor magadhoz közel? Miért ajánlottad fel, hogy lakjak itt, ha amúgy se számítottam neked?

- Mindig is számítottál - csak ennyit mondott, és már indult is a kocsijába beülni.

Nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenjen. Fontos volt nekem, és hiába nem akartam közel engedni magamhoz senkit, Chris-nek mégis sikerült szépen lassan lebontani a falaimat. A titkai ellenére az utóbbi egy hónapban biztos támpont volt nekem. Nem számított, mi miatt akadtam ki, ő mindig mellettem állt. Az erős karjaiba húzott, és hagyta, hogy ott sírjam ki magam. Mindig tudta, hogy éppen mit mondjon, vagy mit ne. És most képes csak így eltűnni. Nem hittem volna, hogy az egyetlen ember, akiben megbízom, majd pont ő lesz az, aki újra a mélybe taszít. Ő húzott ki onnan, és most ő is lök vissza.

- Nem, Chris - fogtam meg a csukódó ajtót. - Szerintem megérdemlek valami magyarázatot.

- Írtam neked egy levelet. Ott van Liam-nél - nézett az említett felé, aki csak csendben, lehajtott fejjel állt. Próbált úgy tenni, mintha itt se lenne. Látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. - Abban leírtam mindent, amit képtelen vagyok személyesen elmondani. Sajnálom. Muszáj elmennem - tette magát erősnek. De látszott, hogy neki is nehéz. - De neked szükséged van egy boldog életre, amiben én nem tartozok bele.

- Nem hozhatsz helyettem döntéseket - vágtam közbe. A szemeim már megteltek könnyel. - Majd én eldöntöm, hogy ki vagy mi tartozik bele az én boldog életembe.

- Nálam sokkal jobb emberekkel kell találkoznod. Én nem tudnám megvalósítani azt, amire vágysz - szeme sarkában neki is megjelent egy könnycsepp. - Most már biztonságban vagy. Leérettségizel, és itt hagyod a várost. Liam a megfelelő ember számodra. Neki nem olyan zűrös a múltja, mint nekem.

- Nekem is zűrös a múltam, mégse mentem el. És ezt te tudod a legjobban - folyt le az első könnycsepp az arcomon. - Meghallgattad a legszomorúbb pillanataimat, és most tudva, hogy nekem mi fáj a legjobban, pont azt teszed.

- Sajnálom - húzta be az ajtót a gyenge szorításomból. Elfordította a kulcsot. Még egy utolsó pillantást vetett, és rálépett a gázra.

Az autó után néztem, és amint eltűnt a kanyarban, összerogytam. A könnyeim megindultak, és nem álltak le. Ott ültem Chris háza előtt a járdán, a szememből megállíthatatlanul jöttek a sós cseppek, és úgy éreztem most végleg elvesztettem mindent. Liam jött oda hozzám, és az ölébe húzott. Nem foglalkozott azzal, hogy eláztatom a pólóját vagy hogyan néznek ránk az arra elsétáló emberek

Nem tudom, mennyi ideig lehettünk kint, csak arra emlékszem, hogy Liam felkapott, és bevitt a házba. Chris házába. Lerakott a kanapéra, és megkérdezte, hogy szeretném-e, ha itt maradna. Megráztam a fejemet, úgyhogy elment. Még valami olyasmit mondott, hogy dolgozni megy, de nyugodtan hívjam, ha szükségem van rá. Bármit mondott ezután, az már nincs meg, mert bealudtam. Részben azért, mert ha alszok, nem érzem azt a mérhetetlen nagy fájdalmat, amit egy ember tud maga után hagyni, ha elmegy. Részben pedig azért, mert így nem gondolkodom a történteken, vagyis azon, hogy miért. Már a harmadik emberrel kell így megbirkóznom. Mindig azt magyarázom magamnak, hogy ez talán így könnyebb, mintha tényleg elmenne erről a világról. Viszont így nehezebb feldolgozni.

Sajnálom. Ez a szó járt folyamatosan a fejemben. Az utolsó szó, amit mondott nekem, és az arca, ahogy utoljára rám nézett.

Este tizenegykor keltem fel. Az óriási, üres házba. Ahogy kinyitottam a szememet azonnal feltűnt az asztalon lévő levél. Amit Chris írt. Nem nyitottam ki. Még nem voltam képes rá. Bármennyire is érdekelt, hogy mi lehet benne.

A levél mellett megpillantottam a telefonomat, rajta egy papíron Liam telefonszámával. Azonnal nyúltam érte, és tárcsáztam az egyetlen olyan embernek a számát, akire most tényleg számíthattam.

- Otthon vagy? - kérdeztem, amint felvette.

- Igen - jött az álmos válasz. - Jól vagy?

- Átmegyek - válaszoltam, és már indultam is.

Bekopogtam az ajtón, és pár pillanattal később már ki is nyílt előttem.

- Minden oké? - kérdezte Chelsea a kisírt szemeim láttán.

- Elment - mondtam ki egy kis habozás után, és újra megindultak a könnyeim.

- Sajnálom Ella - ölelt át. Nem mondott mást, de ez is épp elég volt. Tudtam, hogy számíthatok rá mindenben.