Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💚 22. fejezet 💚

Ellöktem magamtól Wesley-t, és Chris után siettem. Valamiért meg akartam neki magyarázni, hogy nem történt semmi különös és nem éreztem semmit. De mire kiértem sehol sem láttam. Mentem volna ki, mert biztos voltam benne, hogy haza indul. De hirtelen valaki elém lépett, én meg annyira rohantam, hogy beleütköztem a mellkasába.

Akkora lendülettel mentem neki, hogy majdnem elestem. De egy kar fonódott a derekam köre, ezzel megakadályozva, hogy a földre kerüljek.

- Sajnálom - néztem fel rá. Ugyanolyan kék szemei voltak, mint Chris-nek.

- Általában nem szokott zavarni, ha egy lány nekem jön - engedett el, amikor már látta, hogy biztos lábakon állok. - Amúgy Liam vagyok - mutatkozott be egy nagy mosoly kíséretében.

- Örülök, Liam - válaszoltam neki illedelmesen, hogy ne tűnjek bunkónak, de csak azon gondolkodtam, hogy merre lehet Chris. - Most mennem kell - masíroztam el mellette.

Sehol sem találtam meg Chris-t. Se a házban, se az udvarban, sőt még a ház előtt sem volt. Csalódottságomban lerogytam az út szélén lévő padra. Kihallatszódott a benti hangos zene. Mi van itt, hogy a szomszédokat nem is zavarja, és nem hívják rájuk a rendőrséget?

Ahogy ott ültem, szemben velem volt egy kisebb parkszerűség. Hangokat hallottam, és amikor felnéztem, egy sötét alakot láttam sétálgatni egy fa mellett. Engem észre se vett, de amikor megállt egy pillanatra az utca gyenge fényében megláttam az ismerős arcát.

- Chris? - mentem oda hozzá.

Rám pillantott, de nem mondott semmit.

- Akartál valamit mondani nemrég, de Chelsea közbe avatkozott - tereltem másfelé a témát. Mivel nem voltunk együtt, nem kellett neki semmit se mondanom Wesley-ről.

- Már nem emlékszem - mondta, pedig látszott rajta, hogy hazudik.

- Mi bajod van?

- Semmi, csak... - elhallgatott.

- Csak? - kérdeztem vissza.

- Nyomoztam egy kicsit.

- A mamád után.

- Igen, utána is. De mások után is.

- Kik után? - húztam ki belőle. Nem akarta nagyon kimondani.

- Megtaláltam az igazi szüleidet.

- Mi? - hirtelen azt se tudtam, mit mondjak. Hogy most haragudjak rá, vagy köszönjem meg neki. - A szüleimet? Az igazi szüleimet? - motyogtam igazából magamnak. Így próbáltam feldolgozni, amit az előbb kijelentett. - Ezt hogy érted?

- Tudom, hol laknak, és hogy néznek ki most. De ha nem akarod tudni, akkor hagyjuk- magyarázta gyorsan az ijedt arcom láttán. - Csak gondoltam, örülnél neki, ha megismerhetnéd őket.

Magam se tudtam, hogy mit is akarok. Végtére is, apámat még sohasem láttam. Lelépett, amint megtudta, hogy lesz egy gyereke. Anyám meg csak úgy egyik pillanatról a másikra eltűnt az életemből. Az egyetlen emlékem róla egy kép, ahol még csak pár napos voltam, és a karjaiban tartott. Még most is őrzöm. Mindenhova magammal cipeltem, és még fiatalabb koromban, titokban reménykedtem abban, hogy az ajtón ő lép be, a karjaiba vesz, mint azon a képen, és elvisz abból a putri árvaházból.

- Nem vagyok még kész erre - mondtam, és elindultam a sötétbe hazafelé. Most csak gondolkodni akartam egyedül. Itt volt egy nagy lehetőség, de mi van akkor, ha nem kellek nekik. Mármint eddig se kellettem. Most mi változott volna?

- Várj, Ella - szólt utánam Chris. - Legalább had vigyelek haza. Nem hagyhatom, hogy egyedül sétálgass ezen a veszélyes környéken.

Valójában tényleg nagyon messze volt, és azt se tudtam pontosan merre is kéne mennem. Így visszafordultam, és beültem Chris kocsijába. Végig követett a tekintetével, hogy mit csinálok, aztán beült a kormány mögé.

- De nem akarok beszélni... erről az egészről - tisztáztam le, hogy ne kérdezzen semmit.

- Megértem - nyomta le a gázt, és már indultunk is.