Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💚 42. fejezet 💚

- Aha. Meg azért, hogy odaadjam ezt - nyújtottam felé egy dobozt, amit sikerült eddig elrejtenem előle.

- Köszi - húzott magához egy gyors ölelésre.

****

Hazafelé már nem én vezettem, mert Liam szerint életveszélyes mellettem ülnie, ha én kormány mögött ülök. Pedig szerintem fantasztikusan vezetek. De azért belementem, hogy ő vezessen, mert Chelsea már bármikor írhatott, és nem akartam, hogy Liam nézze meg. És ezzel lebukjunk.

Amikor megérkeztünk, gyorsan írtam Chelsea-nek, hogy készüljenek, mert itt vagyunk.

Nagyon sokan jöttek el Liam szülinapjára, és ahogy számítottam rá a felét nem ismertem. Voltak, akiket még látásból sem. Mindaddig jól éreztem magamat, ameddig meg nem láttam Chris-t is. Örültem is neki, meg nem is.

- Chris- szólítottam meg.

- Ella - válaszolt kimérten.

- Mit keresel itt?

- Sosem hagynám ki egy haverom szülinapját. Mondjuk, ha Gabe nem szól, nem is tudok róla.

Nem én rendeztem, hogy kik legyenek meghívva. Szóval erről nem én tehettem. Gabe is azért van itt, mert Samantha is itt van. Legjobb lehetőség volt iderángatni mindkettőjüket.

- Biztos sokan nem tudják, hogy visszajöttél - mondtam, hogy tudja, nem direkt nem lett meghívva.

Valamit mondani akart, de csak bólintott helyette. Pár másodperccel később szólalt csak meg:

- Ha tudom, hogy itt vagy, akkor nem jövök - mondta, és hátat fordítva nekem elment.

- Alap, hogy itt vagyok, hiszen itt lakom - kiabáltam utána, mire sokan felém fordultak. Csak Chris nem.

Visszamentem a tömegbe táncolni, de hamar meguntam. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy elrejtőzök a szobámba a tömeg elől.

Felsiettem az emeletre, ahol egy régen látott ismerős alak állta az utamat.

- Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem élesen.

- Azt hittem, jobban fogsz örülni nekem - húzta eszelős mosolyra a száját Wesley.

- Tudod, mit mondanak. Hinni a templomban kell - léptem volna el mellette, de nem engedte. Megszorította erősen a karomat.

- Nem beszélgettünk még a szakításunkon, pedig megígérted. Mondjuk, most a legkevésbé beszélgetni van kedvem - mért végig.

- Részeg vagy. Eressz el - próbáltam kihúzni a kezemet, de nem hagyta. - Veled már beszélgetni sem akarok.

- Nem? - lépett közel hozzám. - Nincs is szükség beszélgetésre. Most csináljunk valami mást. Valami jobbat - kacsintott. - Úgyis itt van a szobád. Ez az nem? - mutatott rá a szobám ajtajára.

- Menj a pokolba - löktem el magamtól, és behúztam neki egy nagyot.

Eszelősen felnevetett, de aztán az arca komollyá vált.

- Ez nagyon rossz ötlet volt, babám - rántott vissza és beráncigált a szobámba.

Beérve azonnal az ágyra lökött, és fölém tornyosult. Bármennyire is ütöttem a mellkasát, mintha meg se érezte volna. Lefogta a kezeimet a fejem fölött és vadul megcsókolt. Mikor már azt hittem, hogy lehetetlen megszabadulnom tőle, hirtelen valaki hátrarántotta.