Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💚 11. fejezet 💚

Másnap a suliban kerültem Wesley-t. Nem akartam megint egy mindenki előtt lezajlott veszekedést. Párszor megláttam a folyosón, és mintha megviselték volna őt a történtek.

Éppen az órámra igyekeztem, amikor egy kéz rántott be a takarító szertárba. Hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. Nehezen szokott hozzá a sötéthez a szemem.

- Daniel? - láttam meg a végre a megijesztőmet. - Miért rángattál be ide?

- Ja, bocsi. Nem akartalak megijeszteni - szabadkozott. - Csak beszélni akartam veled, és nem mindenki előtt. Nem akartam, hogy hallják.

- Ne is mondd. Ma különösen engem figyelnek. Mintha bármikor összetörhetnék, és azt látni akarják.

- Vagy csak egy új veszekedésre várnak. Tudtad, hogy valaki felvette, és kirakta facebookra a tegnapit?

- Mi? - lepődtem meg. - Nincs életük, hogy azzal törődjenek? Ki volt az?

- Valami Maya. Nem tudom ki az.

- Mutasd meg. Beszélnem kell vele akkor.

- Hagyd inkább rám. Majd megoldom.

- Mutasd meg a videót - utasítottam.

Daniel sóhajtott egyet, de azért elővette a telefonját, és megnyitotta a facebook alkalmazást. Ott belépett az iskola egyik olyan csoportjába, ahol csak a diákok voltak bent.

- Itt van - tolta felém a készüléket, rajta a megnyitott videóval. De engem nem a videó érdekelt. Nem akartam újra átélni. Inkább a feltöltő profiljának néztem utána. Maya Mitchell volt a neve. És a színjátszó szakkörről volt nagyon sok képe.

- Most megyek, megkeresem - indultam volna el, de Daniel nem engedte.

- Várj - húzott vissza. - Nem ezért hívtalak ide.

- Nem is hívtál. Igazából berángattál.

- Nem számít. Az a lényeg, hogy még nem mondtam el.

- Akkor mondjad, mert mennem kell. Tudod, már becsengettek, és hiszed vagy sem, de nem szeretek késni. És így, hogy még ezt Molly-t is meg kell keresnem, többet kések.

- Maya - javított ki.

- Jó, tökmindegy.

- Azért nem. Hagyjuk - mondta gyorsan mielőtt még újra mondtam volna valamit. - Wesley-ről van szó. Ilyennek még sosem láttam. És tudod, hogy haverja vagyok már ovi óta. Ennyire nem viselte őt meg még szakítás. Fontos voltál neki.

- Talán erre gondolhatott volna előbb - fordultam el tőle az ajtóhoz, hogy kimenjek. Nem érdekelt hogyan érez Wesley. Vagy, hogy mennyire bánja. Egyszerűen csak el akartam felejteni.

- Jó lenne, ha azért még beszélnél vele - szólt még utánam, mielőtt kimentem volna. - Kettesben, nem egy óriási tömeg előtt.

Nem válaszoltam neki, csak kimentem.

...............

Ebédszünetben nem a szokásos úton mentem. Nem az ebédlőbe, hanem a színjátszósok termébe. Utána néztem, és kiderült, hogy egy darabra készülnek. És minden pillanatban, amikor csak lehet, próbálnak.

Amikor beléptem a színpadon éppen énekelt valaki. Régen sokat jártam ide, szóval ismerős volt a hely. Az egyik nézőtéri székben meg is találtam Mayá-t. Felismertem a profilképéről. Az egyik oldalon ültek mellette, de a másik üres volt.

- Maya Mitchell, ugye? - ültem le mellé.

- Igen - fordult felém, a szemében meglepettséget láttam. Nem számított arra, hogy pont én szóltam hozzá. - Honnan tudod, hogy ki vagyok?

- Lenne egy kérdésem? - hagytam figyelmen kívül a kérdését. - Mit tennél, ha valaki levideózna egy eléggé személyes beszélgetésedet valakivel, és kitenné oda, ahol mindenki láthatja.

- Szóval láttad? - lepődött meg. - Pedig letiltottalak, hogy ne lásd.

- És szerinted nincsenek barátaim?

Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

- Semmi köze nem volt ahhoz a beszélgetéshez senkinek - folytattam. Mégis a fél suli hallotta. De te. Te elintézted, hogy aki lemaradt róla, ő is lássa.

Még most sem mondott semmit. A cipőjét figyelte, nem nézett fel.

- Ella Marshall - szólalt meg egy mély, nagyon ismerős hang a színpadról. - Minek köszönhetjük a látogatásodat?

Nagyon sokat hallottam régen ezt a hangot. És ahogy megint meghallottam, a közös emlékek azonnal eszembe jutottak.

Felnéztem, és James Olsen-t pillantottam meg. Tőle származott a kérdés.

James a színjátszószakkörben rendező volt. Ő is végzős volt, mint én. Mielőtt elkezdtük volna a gimnáziumot nagyon sokat voltunk együtt. Ő csak legjobb barátként tekintett rám, de én titokban oda voltam érte. Sosem mertem neki elmondani. Amikor kiderült, hogy együtt kezdjük a gimit, szárnyaltam a boldogságtól. Örültem, hogy valakit ismerni fogok és, hogy az pont James lesz. De külön osztályba kerültünk. És eltávolodtunk egymástól. Az én célom a beilleszkedés, a mindenki által elismert tisztelet volt. Azt akartam, hogyha kimondják azt a nevet, hogy Ella Marshall, akkor mindenki tudja, ki az. James filmet akart rendezni. Mindkettőnk álma megvalósult, de nem voltunk már ott egymás mellett. Eleinte még köszöntünk egymásnak, ha megláttuk egymást a folyosón, de aztán James már egy lánnyal sétálgatott kézen fogva. Így fel se tűnt neki, ha elmentem mellette. Nagyon fájt akkor elveszítenem, hisz ő volt az, aki segített megszoknom az új helyet itt Seattle-be. Nem is beszéltünk már három éve.