Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💙 40. fejezet 💙

Kiléptem a nyári este hűvös szellőjébe. Jól esett a fullasztó benti levegő után. Az épület másik oldalán volt a személyzeti parkoló. Így elindultam abba az irányba. Éppen az utolsó sötét sarkon fordultam volna be a fényes parkoló felé, amikor valaki visszarántott, és hozzá préselt testével a falhoz.

Már indult volna a kezem, hogy behúzzak egy nagyot a támadómnak, de egy ismerős sötétkék szempárral találtam szemben magam.

- Te nem vagy normális - akadtam ki. - Tudod, hogy megijedtem.

- Ja, igen. Látszott az arcodon - nevetett fel Chris.

- Hülye - próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült. Falhoz szorított a testével, és nem adott menekülő útvonalat. - Mit akarsz? - jöttem rá, hogy lehetetlen innen kiszabadulnom, ha nem akarok maradandó sérülést okozni neki. De ha nem enged el rövid időn belül, akkor nem biztos, hogy tudom sokáig türtőztetni magam.

- Beszélgetni.

- Az utóbbi egy órában is ezt tettük.

- Igen - hajolt közelebb a fülemhez. - De kettesben - suttogta.

- Mondjad - forgattam meg a szemeimet.

- Mi volt az az előbb bent? Amikor a szerelemről beszéltél, és rám néztél.

- Nem is beszéltem a szerelemről - tagadtam. - Gabe-nek az életéről beszéltem.

- Igen, a szerelemről. Amikor táncoltál, akkor is az én tekintetemet kerested.

- És nem volt nehéz megtalálnom, hiszen egész végig engem figyeltél - cukkoltam.

- Mondd, hogy nem jelentek neked semmit - jött még közelebb hozzám, pedig nem hittem volna, hogy ez még lehetséges. - Mondd ki, és akkor békén hagylak.

A szívverésem felgyorsult, és mintha egy pillanat alatt eltűnt volna lábam alól a talaj. Itt volt a nagy lehetőségem. Lehetőségem a boldog életre vele vagy nélküle. De mégse voltam képes megszólalni.

Mivel nem mondtam semmit, a szememben kereste a választ. Pedig nem láthatta rajtam, hiszen én sem tudtam, mit akarok.

- Nem - szólaltam meg végre.

- Mit nem? - kérdezett vissza.

- Nem jelentesz nekem semmit - hazudtam. Igenis sokat jelentett, de nem akartam újra végig nézni, ahogy harmadszorra is elhagy. Túl sok embert vesztettem már el.

A pillanatnyi gyengeségét kihasználva löktem rajta egy kicsit. Épp csak annyit, hogy el tudjak mellette menni, és ezzel kiszabaduljak a bűvköréből.

A szívem még mindig olyan gyorsan vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Sietős léptekkel Liam felé vettem az irányt. Szerencsére nem állt messze. Amint odaértem némán beültem az autója hátsó ülésére és vártam, hogy ő is ugyanígy tegyen. Tudtam, hogy nem sokára Chris is megjelenik, és közel tíz percet egy légtérben kell lennem vele. Amivel nem lett volna bajom, ha percekkel ezelőtt nem küldöm el magamtól.

Pár másodperccel később Liam is beszállt a kormány mögé. Elfordította a kulcsot, és már tolatott is ki.

- Chris? - tettem szóvá.

- Azt írta, hogy találkozott valami régi ismerősével kifele jövet, és visszament inni vele - magyarázta el.

Valamit kihagyott Chris az üzenetéből. Velem találkozott, csakhogy mi nem mentünk vissza inni. És soha többet nem is fogunk.

****

Csütörtökön óráink után sétáltunk Chelse-vel hazafelé. Eltelt már majdnem egy hét és semmit nem hallottam Chris felől. Folyamatosan újra és újra lejátszottam magamban a történteket, és talán rosszul döntöttem. Adhattam volna egy esélyt magunknak, hisz sosem egyszerű egy kapcsolat. Főleg nem nekünk, akik két teljesen különböző világból jöttünk. Az egyetlen szó, ami jellemezte volna mindkettőnk életét, az az elcseszett.

- Hahó - hallottam meg a mellettem sétáló Chelsea hangját. - Figyelsz?

- Lehet egy kicsit elkalandoztam - vallottam be.

- Mi van veled mostanában? Nem nagyon eszel, és kerülöd a legtöbb embert. Sokszor azt veszem észre, hogy gondolatban teljesen máshol vagy. És ami a legfurcsább, nem nagyon beszélsz.

- Csak fáradt vagyok - tudtam le ennyivel. - Inkább mondd el, amit az előbb mondtál.

- Szóval - kezdett bele, én meg örültem, hogy ennyivel sikerült is magamról elterelni a témát. - Holnap lesz Liam szülinapja. Arra gondoltam, kéne tartani neki egy bulit a házunkba. Biztosan örülne neki, ha végre nem ő szolgálna ki mindenkit. Meghívhatnánk Liam haverjait, meg innen az egyetemről pár jó fej arcot. Mit szólsz?

- Jó ötlet - lelkesültem fel.

Tudtam, hogy amikor Chelsea azt mondja, hogy pár jó fej arcot, akkor a fél suliról beszél. Szóval ez csak jót jelenthetett. Sok ismeretlent a házunkba, ezzel elkerülve Liam faggatózásait, és aggódó tekinteteit.

Péntek óta folyamatosan aggódva figyelt, és minden nap megkérdezte legalább háromszor, hogy jól vagyok-e. Nem tudom mi jött rá, de úgy éreztem magam, mintha egy érzelmileg instabil emberként tekintene rám. Mintha bármelyik pillanatban képes lennék felvágni az ereimet, vagy bármilyen más módon kárt tenni magamban. De azzal nem volt tisztában, hogy hiába vagyok most egy kicsit magam alatt, már ennél rosszabbakat is megéltem. De ez így volt jó, hogy nem tud róla.