Megtörhetetlen jégszív /BEFEJEZETT/

💜 2. fejezet 💜

Egy srác jött ki az ajtón. A kocsija felé indult, de rám pillantott útközben. Nem akartam, hogy azt higgye figyelem, ezért elkaptam a fejemet és besiettem a házba.

Itthon persze nem voltak a befogadó szüleim. Késő estig dolgoztak, és korán reggel mentek el. Azért hoztak csak el az árvaházból, hogy kapjanak utánam pénzt. Arra nem gondolnak, hogy figyelni is kéne rám. Foglalkozni velem, vagy legalább azt megkérdezni, hogy milyen volt a suli. Én meg csak válaszolhassak rá, hogy szar.

Bementem a szobámba, lezuhanyoztam. Mentem ki a fürdőből törölközőben, amikor meghallottam, hogy kopognak. Azt hittem, hogy Wesley vagy az egyik barátnőm jött át, ezért nem mentem felöltözni. Úgyis ha bejönnek, utána tudok menni. Törölközőben nyitottam ajtót. De nem ők álltak a bejáratnál.

A szomszéd srác állt előttem. Végig nézett rajtam, aztán megszólalt:

- Öhm, hello.

- Szia – találtam meg végre a hangom. Közelebbről még jobban nézett ki. És most az első közös beszélgetésünk közben törölközőben vagyok. Kicsit se ciki.

- Most költöztem ide a szomszédba – mutatott a ház felé. – És ki szeretnék vágni egy fát.

- Egy fát? – néztem rá kérdőn.

- Igen. Áthajlik szinte az egész a ti kertetekbe. Csak a törzse van az enyémbe. Gondoltam, meg kéne kérdezni, hogy zavarna-e.

- Nem. Csak nyugodtan.

- Oké.

- Ha most nem haragszol, akkor elmegyek felöltözni – tartottam szorosan magamon a törölközőt.

- Ohh, persze. Menj csak – mosolyodott el. – Nem akarlak feltartani. Hello. – ment már el. Meg se várva, hogy én is mondjak valamit.

Az a mosoly nagyon jól állt neki. Megjelentek a gödröcskék az arcán.

Gyorsan felöltöztem, és amikor kiértem a mostoha szüleim ott álltak a nappali közepén egy ismeretlen fiúval. Nagyjából annyi idős lehetett, mint én.

-Ella! – szólt nekem Harry, a mostoha apám. – Lesz egy új testvéred. Gyere ide! – tolta maga elé az idegen srácot.

- Ella, ő Ryan Thompson – mutatta be Miranda, a mostoha anyám. – Megtennéd, hogy körbevezeted a házba, meg a szobájába. A te szobád lesz az övé is. Nekünk most vissza kell mennünk. Munka vacsora lesz.

Képzelem mennyire lehetett munka vacsora. Inkább csak elmennek ketten enni, abból a pénzből, amit a mi örökbefogadásunkért kapnak. Aztán majd mi kitaláljuk mit eszünk, de pénzt meg nem adnak.

- Szia – szólalt meg Ryan, miután elmentek. – Lehet jobban jártam volna, ha maradok az árvaházba, mint velük.

- Hát, lehet. De még mindig jobb ketten lenni egy szobába, mint tízen, és normális életet élni – nyugtattam meg. Én is ugyanígy éreztem magam, amikor kikerültem hozzájuk. Elveszettnek. Azt se tudtam, hogy most mi lesz velem. – Na, gyere. Jobb ez a ház, mint ahol eddig voltál.

- Mikor kerültél ide?

- 5 éve.

- Azta. Akkor elég sokáig bírják – a szemében remény látszódott. Ismerem ezt az érzést. Végre biztonságban akarod érezni magad. Nem abban a folyamatos stresszben lenni, hogy mikor visznek vissza.

Körbevezettem a házban. Kimentünk a kertbe, ahol a szomszéd srác vágta azt a fát, amiről beszélt. Ma költözött ide, és ahelyett, hogy pakolna, fát vág. Nem tudom, miért ilyen sürgős ez neki. Nem nézett ránk, nagyon el volt foglalva.

Becuccolt a házba Ryan, és elment aludni. Még nem volt ágya, így egy matracon aludt.

Én nem tudtam aludni, ezért kimentem a hátsó teraszra friss levegőt szívni. A szomszéd még mindig kint volt. A fa már eltűnt, de ő még mindig csinált ott valamit.

A fején zseblámpa volt, és mintha ásott volna. Most vagy egy új fát akar ültetni, vagy valamit keres. És az a valami el lett ásva a fa alá.