Falling (Larry, Ziam AU ff) BEFEJEZETT

Nyolc

Másnap reggel Harry végre nem hiába várta Lout a kapuban, nagyjából egyszerre érkeztek, így volt idejük egy kicsit még beszélgetni az első óra előtt.

- Szia! Jobban vagy? - kérdezte Harry kedves mosollyal az arcán, amitől Lou úgy érezte, kisütött a Nap. Nem tehetett róla, tudta, hogy nem kellene, tudta, hogy értelmetlen, de vonzónak találta a smaragd szemű göndör fiút, a tudattól pedig, hogy ő mentette meg az életét egyenesen a fellegekben járt. Nyilvánvalóan sosem mondta volna el ezt a fiúnak, a biztonságos utat választotta, a csendes rajongást és a reményt, hogy nem árulja el magát.

- Sssszia. Igen, kkkköszi. Én ccccsak...szóval...nnnnagyon kkkköszönöm, amit értem tttettél... - francba ezzel a kicseszett dadogással, úgy szerette volna ezt, legalább ezt az egy mondatot rendesen elmondani Harrynek, de a gát a tudatalattijában megakadályozta ebben. A családjával is több, mint egy évbe telt, hogy folyékonyan tudjon beszélni, idegenekkel eddig még soha sem sikerült. Senkivel nem tudott annyira feloldódni, hogy meg tudjon feledkezni a beszédhibájáról.

- Ugyan már, ne butáskodj, hát hagytalak volna ott ebek harmincadjára? – poénkodott Harry, mert ő is rettenetesen zavarban volt – gyere, menjünk be inkább, mert mindjárt ránk szakad az ég. Karját átvetette Lou vállán, aztán befelé terelte.

És valóban rohamosan gyülekeztek a sötétebbnél sötétebb fellegek...

Hamarosan, már a második órájuk után sikerült belefutnia Zaynbe. A teremajtóban keresztezték egymást az útjaik, amin természetesen nem fértek be egyszerre. Louis csak annyit érzett, hogy nekipasszírozódik az ajtófélfának, állával előre, amitől rendesen összekoccantak a fogai.

- Upszika – emelte fel Zayn a kezeit, mintegy ártatlanságát bizonyítandó – nem láttalak, haver – röhögte, de azért a biztonság kedvéért még mintegy véletlenül belerúgott a táskájába is. Lou persze nagyon is jól tudta, hogy a történtek messze voltak a véletlentől, csak azt nem értette, mi baja vele a fekete srácnak. Mindenesetre nem akart túl nagy feneket keríteni a dolognak, végül is nem sérült meg és a táskájában sem tett kárt. Egy dolog volt furcsa, Zayn mindig akkor csapott le, mikor Harry épp messze járt... Felemelte a táskáját és helyet foglalt egy kellően hátul levő padban, ahol szerencséjére egyedül ülhetett.

A napok hasonlóan teltek az elkövetkező hetekben, Harryvel minden nap egy kicsit közvetlenebb lett a viszonya, Zaynnel viszont ugyanilyen arányban mélyült a szakadék. A fekete srác sosem bántotta nyíltan, de Lou tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a „véletlen balesetek", amiket szinte minden nap elszenvedett, egyáltalán nem voltak véletlenek. Csak egy kis szekrénynek esés, egy-két kellemetlen „hoppá, fejbe dobtalak, miért állsz az útban", igazából semmi komoly, mégis egyértelmű jelek, hogy Zayn felségterületére tévedt. Az egyetlen közös pont pedig kettejük közt Harry volt, ezért Lou fenntartotta magának a jogot, hogy azt feltételezze, Zayn Harryt félti tőle. Erre azonban semmi oka nem volt, hisz kapcsolata a göndör csodával pusztán baráti maradt. Sajnos.

Október közepén jártak már, mikor a fekete fiú úgy tűnt, megelégelte a finom célozgatásokat és nyíltan felvállalta ellenszenvét. Lou épp a szendvicsét vette elő a táskájából az első óra előtt.

- Na jó reggelt, nyomikám. Hol hagytad a bongyit? Csak nem elege lett belőled? - pimaszkodott egészen az arcába hajolva.

- Hhharrry ma kkkésőbb jön, valami dododolga van – válaszolta és szerette volna ennyiben hagyni, Zayn azonban elemében volt.

- Ó igen? Dodododolga van? - röhögött – na, akkor bebebeszélgessünk, mit szólsz? - gúnyolta kíméletlenül.

- Nnnem hiszem, hogy vvvvolna kkközös témánk – próbált hárítani Lou.