Falling (Larry, Ziam AU ff) BEFEJEZETT

Húsz

Harry még sosem érezte ennyire elveszettnek magát. Elmúlt tizennyolc és nem tudta, milyen az, ha valaki szeret, tisztel, megbecsül és elfogad. Míg nem találkozott Louis-val. Az égszín szemű fiú annyi mindenre megtanította ösztönösen, amikről nem is hitte, hogy léteznek. Úgy nézett rá, olyan rajongással, olyan mély érzésekkel, amiket még sosem tapasztalhatott meg. Olyan gyengéden érintette meg, ahogy még senki, és Harry tudta, hogy számára Lou az, akire mindig is vágyott. És már azelőtt, hogy Zayn elmondta volna neki, mit tett Lou a múltban, minden kétséget kizáróan tisztában volt azzal, hogy kivételes és megismételhetetlen a kapocs, ami kialakult köztük lassan, de annál biztosabban.

Aztán minden elcsesződött. Sosem felejti el Louis arcát, mikor kiderült, hogyan kezdődött az ismeretségük. Az a csalódott, összetört, fájdalmas tekintet örökre az elméjébe égett.

Igen, elfogadta a pénzt és félretette, hogy bérelhessen végre magának egy külön lakást. De hamar rá kellett jönnie, hogy havi négyszáz font édeskevés Londonnak ebben a negyedében egy egész lakásra, ha mégy oly' aprócska is. Talán egy szobára futotta volna, idegenekkel közös fürdővel és konyhával, de akkor sincs megoldva az étkezése. Úgyhogy csak gyűjtött, hogy legalább a kauciót le tudja tenni és eltűnhessen végre Donald szeme elől, akinek a homofóbiája egyre elképesztőbb méreteket öltött, a többire pedig igyekezett nem gondolni.

Szerette volna elmondani Lounak, hogy mindez már rég nem számított neki, ezerszer töltött volna minden napot az egyre kényelmetlenebb otthonában, mint hogy Louis-t elveszítse. Szerette volna a bocsánatát kérni, hogy ilyen sokáig tartott felismernie, milyen nagyszerű ember a kedvese. A szerelme. Mert minél többet gondolt Loura, annál biztosabb volt benne, hogy szerelmes belé. És csodálja a bátorságáért és az önfeláldozásáért. Ő hasonló helyzetben nem tudta, mit tett volna.

- Azóta se érted el? - kérdezte Zayn kedd reggel, amikor meglátta Harryt ugyanúgy állni a kapuban és várni, mint ahogy azelőtt tette. Harry nem válaszolt, csak megrázta a fejét és lesütötte a tekintetét.

- Annyira sajnálom, tudom, hogy ez kibaszott kevés, de tényleg kurvára sajnálom – mondta Zayn, aztán mivel semmilyen választ nem kapott most sem, úgy döntött, nem erőlteti. Sarkon fordult és a kapu felé indult.

- Héj! Zéy! - kiáltott utána Harry. Érdeklődve nézett vissza egykori barátjára, vajon mit akarhat mondani neki mégis.

- Liyha tudja, hogy Lou itt van?

- Tudja.

- Szerinted vele beszélne?

- Nem tudom, de megpróbálhatjuk. Kérje meg, hogy álljon szóba veled?

- Mi? Dehogy... csak mondja el neki, amit érez, hogy mennyire hálás neki és hogy ő a hőse, hisz így emlegeti, nem? Azt szeretném, ha már nekem nem is hisz, legalább önmagában higgyen újra. Azt hiszem, el sem tudjuk képzelni, mi járhat a fejében. Szeretném, ha legalább egy kicsit jobban érezné magát Wal őszinte szavaitól.

- Uhm... oké. Ez szerintem menni fog. Délután felhozom a témát otthon.

- Oké. Köszi, Zéy – Harry mosolya halovány volt, mint a fogyó Hold, de mégiscsak mosoly volt. Zayn arra gondolt, pár nappal ezelőtt még mit meg nem adott volna ezért, most azonban csak szimplán örült neki, hogy talán segíthet. Egyetlen nap elég volt, hogy ne ragaszkodjon annyira a göndör gyönyörűséghez, vagyis inkább egyetlen éjszaka, s Zayn nem tudott felelni az önmagának feltett kérdésre: mennyire szerette akkor vajon, ha ennyi elég volt ahhoz, hogy már ne akarjon harcolni érte?

¤¤¤¤

- Hallo? Itt Claire Tomlinson.

- Üdvözlöm, Mrs Tomlinson, Steve Chambers vagyok, Louis osztályfőnöke. Csak tudni szeretném, minden rendben van-e vele, mert második napja nem jelent meg az iskolában és nem is jelezték, hogy távol marad.