Falling (Larry, Ziam AU ff) BEFEJEZETT

Huszonöt

Steve Chambers hív

- Hello Steve, na hogy ment? - szólt izgatottan a telefonba Claire.

- Jó reggelt, Claire. Minden a tervek szerint halad. Nem engedtem őket külön ülni. Óra után a teremben maradtak, most pedig az udvaron beszélgetnek. El is kell majd marasztalnom Harryt, amiért kihagyta a kötelező testnevelés órát. - mesélte vidáman Chambers.

- Nahát, ez csodálatos hír, nagyon boldog vagyok! – örvendezett Claire – Akkor ezek szerint van remény arra, hogy kibéküljenek?

- Azt gondolom, hogy igen, de ennél mélyebben nem kellene belefolynunk. Bízzuk ezt most már rájuk...

- Igen, egyetértek. Megkapták a kezdő segítséget, most már rajtuk áll, mihez kezdenek vele. Nagyon hálás vagyok, Steve. Maga egy csodálatos ember és nagyszerű pedagógus – lelkesedett Claire. Chambers a vonal másik végén a torkát köszörülte.

- Nos...khm... köszönöm. Megteszem, ami tőlem telik.

- Gondolja, hogy most már hátradőlhetünk? - Chambersnek a hátra dőlésről egészen más jutott eszébe, de próbálta a nem odaillő gondolatait kordában tartani.

- Bízom benne, hogy ennél komolyabb intervencióra nem lesz szükség – mondta zavartan.

- Én is ebben reménykedem – sóhajtott Claire – mondja, Steve, lenne kedve esetleg...

- Igen, persze! - vágta rá Chambers kicsit talán túl gyorsan is.

- Még nem is mondtam, mihez... – mosolyodott el Claire. Chambers legszívesebben rávágta volna, hogy bármihez van kedve, ami az asszonnyal kapcsolatos, de még idejében a nyelvébe harapott. - Szóval lenne kedve egyik nap nálunk vacsorázni? Szeretném, ha megismerné a másik két fiamat is. Ők már felnőttek, van tisztességes szakmájuk és állásuk, és...

- Nagyon szívesen, Claire. Csak nevezze meg a napot és az órát.

- Megkérdezem őket, melyik nap érnek rá és felhívom, jó lesz így?

- Tökéletes – felelte a tanár.

- Akkor visszhall – búcsúzott Claire.

- Visszhall – tette le a telefont Chambers is.

¤¤¤¤

Az óra végét jelző csengő megszólalt, ezért Louis és Harry is szedelőzködtek. Harry nyújtotta a kezét, hogy Louéval összekapcsolódva tehessék meg a jó néhány métert a következő tantárgyuk terméig, de Lou hezitált, s végül Harry sem erőltette. Türelmesnek kell lennie akkor is, ha ez most emberfeletti erőt igényel tőle. Sétáltak hát egymás mellett szótlanul, mint egy korosodó házaspár, akiknek már nincs mit mondaniuk egymásnak.

A lépcsőfordulóban futottak össze Zaynnel, aki frissen zuhanyozva nemrég hagyta el az öltözőt. A fekete fiú azonnal megállt, mikor észlelte őket.

- Sziasztok – köszöntötte a két fiút.

- Hello Zayn – válaszolták egyszerre. Zayn kereste a szavakat egy percig, de rájött, hogy semmi értelme, ha előre készült volna egy kész beszéddel, akkor is elfelejtette volna, annyira kellemetlenül érezte magát. De tudta, hogy ennyivel tartozik Lounak és Harrynek is.

- Figyu, srácok... - kezdte vontatottan – szeretnék bocsánatot kérni tőletek. Mindkettőtöktől, azért, amiket csináltam. Tőled is, Harry, de elsősorban tőled, Louis. Nem láttam a féltékenységtől és a gyűlölettől, pedig nem ezt érdemelted volna tőlem. Főleg hogy..hogy...

- Főleg...hhogy...mmegláttad a lábam – Louis elutasította ugyan Harry kézfogását az udvaron, most mégis olyan erősen ragadta meg, hogy a göndör angyal csaknem felnyüszített. Lounak szüksége volt a tudatra, hogy szerelme mellette van, miközben élete nagy csatáját vívja, ha csak szóban is. És Harry nagyon büszke volt, hogy ő lehet az, aki Lou mellett van ezekben a percekben.