Falling (Larry, Ziam AU ff) BEFEJEZETT

Tizenhat

Harry az óráját nézegette és egyre türelmetlenebb lett. Hol lehet Lou? Kérdezte magától, hisz már legalább húsz perce kicsengettek. Mikor már nem bírt tovább a fenekén ülni, egy osztálytársukat kérdezte meg, látta-e a fiút valahol. Legnagyobb meglepetésére Amy azt válaszolta, hogy Lou legalább tíz perccel ezelőtt elhagyta az épületet, igaz, csak hátulról látta, de a jellegzetes mozgásáról felismerte. Tíz perc nagy idő valakinek, aki képes gyorsan járni, de Louis nem lehet messze, és csak egy irány van, amerre mehetett úgy, hogy ő ne vegye észre, hisz a padról szinte a teljes terület tökéletesen belátható. De vajon miért ment arra? Elfelejtette volna, hogy Harry várja? Azon az úton indult el fürge, hosszú lépteivel, amerre kedvesét sejtette, és valóban nagyon hamar meg is találta. De az egész fiú annyira furcsa volt. A tartása, a léptei nehézkessége, a feje lehajtva. Megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb utolérje és finoman megragadta a karját, vigyázva, hogy ne ijessze meg nagyon.

- Hahó...nem kéne megvárni a pasidat? - kérdezte mosolyogva, ám ez a mosoly hamar az arcára fagyott, mikor szembe találta magát Lou vérvörösre sírt szemeivel és könnyáztatta arcával.

- Mi...mi történt, Boo? Mi baj van? - kérdezte aggódva és azonnal át akarta ölelni, ám Louis maga elé emelte a kezeit és meggátolta ebben. Harry értetlenül nézett rá, Lou tekintete azonban nagyon beszédes volt. Annyi fájdalom és keserűség tükröződött az imádott azúrokban, hogy Harrynek összeszorult a gyomra.

- Louis, szólalj meg, kérlek, mi a baj? Miért sírtál? És miért nem engeded, hogy átöleljelek? - Lou nagy levegőt vett, hogy a teljes történetet elmondja egyetlen szuszra, de alig jött ki hang a torkán. Ott állt előtte a fiú, akibe szerelmes volt és aki az imént törte össze a szívét, ő pedig képtelen megszólalni.

- Ttte...ezt...cccsak...pppénzért... - Harry agyában hamar kigyúltak a fények, amint próbálta összerakni, miről is beszél Lou. Tehát lebukott. Valaki meglátta őket és elmondta Lounak. Pontosan ettől félt, ezért nem akarta, hogy Claire odamenjen, de az asszony erősködött, hogy ha bérre nem is, de költségtérítésre fogadja el, hisz Lounak vigyáznia kell, mit eszik, mikor eszik, a tó sincs közel, útiköltség is lesz, meg amúgy sem lehet tudni... Harry beszámolt neki arról, hogy összejöttek és többet már nem szeretne semmilyen ellenszolgáltatást elfogadni ezért, mert igazán szívből megkedvelte Lout, sőt talán bele is szeretett, bár ebben még nem volt biztos. Végül annyiba belement, hogy így elfogadja, de csakis azzal a kikötéssel, hogy minden pennyt a fiúra fog költeni, elviszi valahová vacsorázni az este, vagy amit épp kitalálnak. Csak arra nem számított, hogy Claire-nek valami dolga lesz az egyik fiával és út közben beugrik a gimnáziumba, hogy odaadja neki a megbeszélt összeget.

Harry nagyot nyelt és szorosan összezárta a szemeit. Sejtette, hogy ha ez egyszer kiderül, azzal iszonyúan meg fogja bántani Lout, de remélte, hogy ezt elkerülheti és az egyezség közte és Claire közt sosem derül ki.

- Lou..én... - Van, amikor az ember azt gondolja, hogy innen már nincs lejjebb, ennél nem lehet rosszabb. Louis is így volt ezzel. Amikor meglátta Harry aggódó tekintetét, csak abban reménykedett, hogy mindez őszinte és valami hatalmas félreértés lesz az egész. Csak egy pillanat volt, míg a lelkét ellepte a remény, még igazán át sem tudta járni, Harry arca mindent elárult.

- Fffigyelj, én nnem tttudok drámaian el...el...elrohanni, ccsak arrrrra kérlek, hhogy ne gyegyegyere utánam. Tttetttedd meg ezt az egyegyegyeet nnnekem – Lou beszéde még a megszokottnál is akadozóbb volt és Harry gyűlölte a gondolatot, hogy ez miatta van. Látta a végtelen bánatot a fiú elkínzott arcán és átkozta a napot, mikor belement ebbe az egész hülyeségbe Claire-rel. Hisz tudnia kellett volna, hogy ebből csak baj lehet. Ráadásul időközben nagyon fontos lett neki Lou és minden addigi aggodalmát félretéve omlott a karjaiba azon a délutánon.