ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴄꜱᴀᴛᴀ 1/2

[T/N] = te neved

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
- Szia - a kampusz mosodájának ajtajában állva félszeg, halvány mosollyal néz rám. Bocsánatot akar kérni, azt hiszem. Egy pillanatig megrázkódok a hangjára, rápillantok, aztán visszafordulok a teregető felé. Kihúzok egy zoknit a nedves ruhák közül és félrerakom, hogy később megkeressem a párját. - Öhm...

Hallom, ahogy beljebb jön, téblábol. A szemem sarkából látom, ahogy körbe néz, hogy húzza az időt. Az ujjait tördeli és megtartja tőlem a tisztes távolságot. Próbálja elkapni a tekintetem, de elfordítom a fejem. Nem jön elég közel, hogy érezzem az illatát, de talán jobb is. Az egy nagy fegyvere ellenem.

- Szóval... - nevet kínosan kicsit, aztán nekitámaszkodik a mosógépnek. Csendesen figyel egy darabig, majd drámáian sóhajt. Sosem volt jó abban, hogy belássa a hibáját, de a fenébe is, most nem akarok segíteni neki elkezdeni. - Hé - hallom, mennyire gyengéd a hangja, de próbálom kizárni a fejemből. Utálom, ha ezt csinálja. Egyszerűen félresöpri a haragomat, amikor ilyen. - [T/N], sajnálom. Oké? Tényleg. Elborult az agyam.

- Mh - mormolom. Nem fordulok felé. Kinyújtja a kezét és hosszú ujjai közé fogja az egyik tincsemet, hogy összemorzsolja. Ezt általában olyankor szokta csinálni, ha azt hiszi, hogy alszom.

- Ne büntess így - kér egészen halkan és finoman meghúzza a hajam. - Annyira tehetetlen vagyok, amikor hallgatsz. Szólalj meg.

Makacsul összeszorítom a számat. Megtalálom a korábbi zokni párját és az előző mellé rakom. Ez is Eren zoknija.

Hosszan hallgatunk mindketten. Én, mert azt akarom, hogy most magától lépjen, ő pedig azért, mert nem találja a megfelelő szavakat. Három és fél éve, mikor egy pár lettünk, minden alkalommal, amikor dühös volt, Arminhoz menekültem tanácsért. Két éve már tudtam kezelni a helyzeteket, de nem akarom minden alkalommal megkönnyíteni Eren dolgát. Muszáj, hogy átlépje ezt a gátat, legalább velem. Hogy kicsit könnyebben lássa be, hogy valamit nem jól intézett.

- Szeretlek - szuggerálja az arcomat oldalról. Becsukom a szemem egy pillanatra, mert ez a kis szó ugyanúgy mindig eltalál, bárhányszor is mondja. Majdnem megrázom a fejem, de végül mégsem, nehogy félreértse. - Elcsesztem. Bocsánat - egy pillanatig még töpreng. - [T/N]. Sajnálom - mondja lassabban és nézi, mit reagálok.

Lassan beszívom a levegőt és felé fordulok. A szeme játékosan rám mosolyog, kinyújtja felém a másik kezét is és közelebb húz magához. Vonakodva hagyom magam, de csak addig, amíg meg nem érzem az illatát. Fenébe... Ennyit rólam...

- Szólalj meg - suttog, miközben a fülem mögé tűri a hajam egy finom mozdulattal. A szeme közben az arcomat pásztázza. - Kérlek. Hallani akarlak - közel hajol, az orrát végig húzza az arcom vonalán. Érzem, ahogy lecsukódik a szemem és elnyílnak az ajkaim. A levegő szaggatottan éri a nyakamat, ahogy mélyen felnevet.

- Hülye - motyogom halkan, aztán megadóan a combjára simítom a kezem. Kicsit megböki az arcomat, aztán távolabb húzódik, hogy a szemembe tudjon nézni. Halványan beharapj az ajkát, ahogy a feszültség jelei után kutat az arcomon.
Az ujjammal apró köröket rajzolok a nadrágjára, ami újabb mosolyt csal ki belőle.

- Megijedtél tőlem? - egy pillanat alatt tűnik el az arcáról minden gyengédség és kisfiússág. Hidegen és ijedten néz rám.

- Nem szoktam - felelem halkan, aztán arrébb simítok egy tincset a szemei elől. A fejét a kezembe dönti.

- De most. Most megijedtél?

Csak néhány pillanattal később bólintok, ő pedig nehezen sóhajt. Az ujjai erősen a derekamba mélyednek, ahogy magához ránt és a fejét a vállamba temeti. Furcsán kap levegő után, fuldokolva, amitől egy pillanatra megpróbálom eltolni magamtól, hogy lássam, sír e. De nem hagyja magát, szinte már túl erősen szorít, de nem baj. Jó ez így.