ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ᴍᴏᴜʟɪɴ ʀᴏᴜɢᴇ

Ⓨⓞⓤⓡ ⓅⓄⓋ
Kezek. Kezek a derekamon. Felcsúsznak az oldalamon. Felgyűrik a szoknyámat. Csak egy kicsit. Végigsimítják a magasba emelt kezeimet. Felemeli a lábamat. Behajlítja a térdemet. Hátra dönt. Az orr érinti a kulcscsontomat. Halkan zihálok. Elejt. Halkan nyögve esek hátra a padlóra és rögtön kizökkenek az eddigi ködös állapotból. A fenekem tompán fáj a landolás miatt, én pedig kelletlenül nyöszörgök, ahogy felnézek Jean ziháló alakjára.

– Basszus, ne haragudj! – szabadkozik, miközben hevesen kapkodja a levegőt és megállítja a zenét. – Fájt?

– Nem esett túl jól – hagyom rá és megfogom a felém nyújtott kezét, hogy felálljak a földről.

– Tudom, sajnálom – néz rám bűnbánóan, de csak megrázom a fejemet. Nem csak az ő hibája, hogy folyton elejt. Én sem tartom magam eléggé tánc közben, nem csodálom, ha nem tudja tompítani az összes lendületet, amit közel hét tömény percen keresztül fel kell fognia belőle. biztosan nagyon elfárad. – Azt hittem, jobban kapaszkodsz.

– Olyan fatális hibákat csinálunk, hogy kezdek kicsit aggódni a bemutató miatt – motyogom óvatosan és Jeanra pillantok. Már szerda van és a kéthetes intenzív tánckurzus nemsokára véget ér. Visszatérünk a szokásos színházi keretek közé, ahol előre kiírt próbarendek alapján a hét szinte minden napján bent leszünk és próbálunk. De előtte még vár ránk egy táborzáró, ahol a tábor alatt együtt dolgozó párok bemutatják, hogy min dolgoztak két hétig, amíg a kurzus tartott. Egyetlen megkötés volt csak.

– Nem szeretek tangózni.

– Én sem, istenem – sóhajt élesen Jean és egy törölközővel durván átdörzsöli a haját. – Tudtam, hogy neked kellett volna kategóriát húzni. Én szerencsétlen vagyok az ilyenekben.

Röviden nevetek, miközben visszacsatolom a cipőm pántjait és visszahúzom az apró, gumis sarokvédőt is, hogy vastagabb legyen a cipőm sarka.

– Ezt dobta a gép. Megpróbáljuk még egyszer? – pillantok a fiú felé, miközben én is iszok egy kortyot. Jean rezignáltan bólint, aztán olyan feszesen húz magához, mintha egy cseppet sem lenne fáradt. Ezt nagyon szeretem a közös munkánkban, amióta csak együtt dolgozunk.
A távirányítóval máris kapcsolja a zenét, aztán óvatosan a pulcsijára dobja a kis műanyagot. Van három ütemünk felvenni a fonalat és mire pisloghatnék, Jean már ki is pörget. Ismerem minden mozdulatát, mert az elmúlt évek alatt volt időnk megszokni egymást. Szeretek vele dolgozni, mert egyenlően részt veszünk a munkába, ráadásul Jean alázatos, türelmes és mindig figyel arra, hogy mindkettőnknek produktívan teljen a próba. Néha kicsit elszáll magától, vagy magunktól, de akkor ott van Marco, a barátja, aki semmiperc alatt ismét helyreteszi a táncpartneremet.

A kezei megint felcsúsznak rajtam, elkapják a lábamat, behajlítják, én pedig nyúlok, hogy megkapaszkodjak Jean izmos vállaiban. A másfeledik percnél újra elejt, nagyot esek a padlóra, de már nem akarok megállni, így felállok, amilyen gyorsan csak tudok és a megzavarodott Jeant magamhoz vonva próbálok visszarázódni a koreóba. Pontosan tudom, hogy nem jó az, amit csinálunk. A gyengepontunkat fogtuk ki, valami olyat, amit egyikünk sem szeret és nem is vagyunk túl kiemelkedőek benne. Most először sikerül végigtáncolni a komplett anyagot, és annak ellenére, hogy a csípőcsontomat úgy megütöttem, hogy zsibbad az egész lábam, büszke vagyok magunkra. Vagy valami olyasmi. Kezdetnek nem volt rossz – mondjuk jó sem, de legalább már a koreográfia végére értünk. Összepillantunk.

– Ki kell találni erre az esésre valamit, mert, ha így folytatjuk, csupa foltos leszel, mire elérkezünk addig, hogy ezt be tudjuk mutatni.

– Bahh! – nevetek fel. – Bemutatni... Attól félek én is, hogy be kell mutatni.