ᴡɪʟʟ ʏᴏᴜ ʙᴇ ᴍʏ ꜰʀᴇᴇᴅᴏᴍ/ ᴬᵒᵀ

ʙʀᴇᴀᴋ ꜰʟʏ (ᴇʀᴜʀɪ ᴏɴᴇꜱʜᴏᴛ)

Mintegy lezárásképpen, ezt az OneShotot kérésre írtam a repülőn, mert a megrendelő, aki mellettem ült, azt remélte, hogy ezzel elvonhatja a figyelmemet leszállás közben arról, hogy fáj a fülem. Bevált. 

Ⓔⓡⓦⓘⓝ 'ⓢ  ⓅⓄⓋ

Sosem vagyok ideges, nem számít, milyen időben, vagy mikor kell újra a pilótaszékbe ülnöm, hogy megtegyek ezer kilométereket egyik városból a másikba, többszáz utassal a gép fedélzetén. Ez olyan szakma, ami nem való mindenkinek, olyanoknak, akik nem tudnak gyorsan döntést hozni egy olyan helyzetben, ahol határozni kell élet és élet között, aztán vállalni a felelősséget mindenért, ami egyszer elhagyta a pilóta száját.

Az időjárás sem zavar be, bár számolni kell a kellemetlenség kockázatával, most mégis nyugodt vagyok, annak ellenére, hogy látom gyülekezni a felhőket a kifutópálya fölött. Néhány perc és elhagyjuk, a felhők fölött pedig nincs vihar sem.

Meglazítom a nyakkendőmet, amíg Hanji felé pillantok. Viszonozza a tekintetemet és őrült mosollyal húzza a száját, olyanra, ami mindig tudatja velem, hogy készen áll ismét a másodpilótámként a segítségemre lenni.

Már mindkettőnkön fent van a fejhallgató, hogy egymást és a központot is halljuk, ha arra kerül a sor. Többször leellenőrzöm a radart és a rádiójelet is, miközben Hanji keze is fürgén siklik a gombok felett és néha félszavas válaszokkal tudatja, hogy éppen hol tart.

- Berendezés és iránytű kész – tájékoztat, én pedig egy bólintással megyek ki a folyosóra, hogy a stewardesekkel együtt köszöntsem az egyesével felszálló utasokat. Hallom, hogy bent Hanji folyamatosan egyeztet a központtal.

Az utasok között a legkülönfélébb emberek is megfordulnak, nemtől és kortól függetlenül. Szeretem nézni őket, figyelni, hogyan beszélnek egymással és hogyan mozognak. Olyan apróságok ezek, amik kitűnő táptalajai az emberismereti készségem gyakorlásának – akkor is, ha semi biztosíték nincs rá, hogy a megérzéseim néhány emberrel kapcsolatban helyesek. Sokszor eltűnődöm azon is, hogy a felszállók miért mennek oda, ahova, vagy hogyan kerültek ide és miért pont repülővel kívánnak továbbhaladni. Van családjuk, barátaik és saját életük, aminek ők a főszereplőik, mégis, néhány órára rám bízzák magukat, nekem pedig kötelességem maradéktalanul eleget tenni az elvárásaiknak. Az én hibámból többszáz ember elveszítheti az álmait és az életét.

Amikor az utolsó utas is átlépi a rampa szélét és a gépre kerül, visszalépek a pilótafülkébe és behúzom az ajtót. Újra elfoglalom a helyemet a székben és magam mellé teszem a sapkámat, miközben kérdő pillantást vetek Hanji felé. Még elmélyülten dolgozik, ezért felveszem a fejhallgatót és a szám elé húzom a mikrofont.

- Köszöntjük kedves utasainkat az Air Baltic társaság 258-as járatszámú gépének fedélzetén. Úticélunk Koppenhága, a repülési idő egy óra harminckét perc, az időjárás szeles, de nincs kilátásban sem eső, sem más hátráltató tényező – sorolom a képernyőn megjelenő adatokat, amiket a korrdinátor küldött át. – Köszönjük, hogy minket választottak, kellemes utazást kívánunk!

- Ilyen fancsali arccal mondani végig – húzza fel Hanji a szemöldökét és jót nevet rajtam.

- Nem az én műfajoma a bájolgás – hagyom rá, miközben beállítom a magasságmérőn az aktuális légnyomást és a nyomásérzékelőt. – Jelentést.

- Berendezés csekk és légcsavarzáró csekk kész, iránytű működik, benzinpumpa jár, fékszárnyak beállítva.

Egy bólintással nyugtázom a hallottakat.